Nemzetközi karácsony

Szombat délután fölébredve (Nóri búcsúbulija után) a többiekkel levonultunk a Nominba (szupermarket a koli mögötti paneltelepen) összeszedni a karácsonyozáshoz szükséges dolgokat. Ez javarészt kaját és bort jelentett (Krisztina szállított nekem két csomag forraltbor-fűszerkeveréket), utána pedig nekiálltunk főzőcskézni. Illetve a többiek, én csak a vagdalásban segédkeztem, konyhaművészetek terén egyelőre csak lelkes amatőr vagyok. Igaz, szerdán legyártottam egy adag mézeskalácsot azért, a formák kialakítását viszont néhány kivétellel a jobb kézügyességgel megáldott emberekre bíztam.

Karácsony 2011

Kellemes ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak! 

聖誕快樂 新年快樂!

Veselé vánoce a šťastný nový rok!

Merry Christmas and Happy New Year!

Joyeux Noël et bonne année!

Fröhliche Weihnachten und ein gutes neues Jahr!

メリークリスマス! 新年おめでとうございます! 

QISmaS DatIvjaj 'ej DIS chu' DatIvjaj!

즐거운 성탄절 보내시고 새해 복 많이 받으세요!

Танд зул сарын баярын болон шинэ жилийн мэндийг хүргэе! 

Wesołych świąt i szczęśliwego Nowego Roku!

Alassëa Hristomerendë! Alassëa Vinyarië!

С Рождеством Христовым! С наступающим Новым Годом! 

༄༅།།ལོ་གསར་ལ་བཀྲ་ཤིས་བདེ་ལེགས་ཞུ།

İyi Noeller ve Mutlu Yıllar! 

(via omniglot.com)

A karácsonyfa a Szükhbaatar téren áll, a mongol parlament előtt. Buddhista országról lévén szó, a karácsony itt jobbára csak marketingünnep és nem is nagyon különül el a nyugati újévtől, már december eleje óta zajlanak a karácsonyi és újévi bulik, nem ritkán ajándékozással összekötve. Mi itt a koliban európai módra nagy kajálással fogunk ünnepelni (hacsak nem csúszik hiba a tervbe), mindenki csinál valami táplálékot, amit majd este közösen elfogyasztunk. Kíváncsi vagyok a jurta és halálcsillag formájú mézeskalácsaim sikerére ;) 

Újévi buli december huszadikán

Jól látjátok. Az egyetem külföldi hallgatókkal foglalkozó irodája újévi bulit rendezett kedden, melyre az ötezer tugrikos belépő megfizetése ellenében mindenki hivatalos volt. Eleinte nem vonzott a dolog, a halloween-parti emléke még élénken él, de aztán meggyőztek, hogy lesz kaja meg ingyensör, nem kötelező szerepelni és még az ösztöndíjamat is megkaptam, úgyhogy kedden suli után bementem az irodába jegyért. 

A jegyvásárlás művelete elég titokzatos volt, a csaj legyezőbe nyitotta a tökegyforma' papírdarabokat, hogy húzzak egyet. Húztam, fizettem, ráírtam a nevemet és miután alaposabban szemügyre vettem, kiderült, hogy a hátuljára rápecsételtek egy számot. Gondoltam biztos ennek alapján lehet nyerni valamit vagy ez fog segíteni a beosztásnál valami idióta játékban, de egész este nem kerültek szóba a számok. Valaki biztos megette a nyereménytortát vagy nemtom'... 

Lovaglás mínuszhúszban

Egy ideje ment a diskurzus arról, hogy el kéne menni valahova vidékre lovagolni egyet, mert az mégsem járja, hogy Mongólia és még nem ültünk lovon. A királyi többes elsősorban természetesen szerény személyemnek szól, de azért volt még pár ember a koliból, akik hasonló cipőben jártak. A megoldást Abbas szállította, az afgán srác, aki már volt egy párszor lovagolni Tereldzsben egy jurtakempinget is üzemeltető mongol családnál, legutóbb éppen három hete. Szóval megbeszéltük vele, hogy beszélje meg a mongolokkal, hogy ezen a hétvégén megyünk, kérünk két jurtát meg lovakat, ami meg is történt. 

Csütörtökön már félig aludtam, amikor elkezdték megbeszélni a többiek a részleteket (kaja, pia, árak, mikor indulunk pontosan stb.), aztán amikor pénteken tizenegykor magamhoz tértem, az egyik lengyel csaj kopogott, hogy mennek bevásárolni a kirándulásra és ezek meg ezek a tudnivalók. Oké, felöltözés, csatlakozás, vettem még egy pár kesztyűt, az összedobott pénzből beszereztünk három kiló marhahúst, két kiló hagymát, egy kiló paradicsomot, másfél kiló krumplit, néhány cukkinit, húsz tojást, húsz sört, három üveg bort, egy vodkát egy whiskeyt és öt liter vizet plusz némi naant egy indiai kajáldából, mindezt nyolc főre. A koliba visszaérve maradt húsz perc az indulásig, ezalatt még sikerült fölmarkolni némi olajat, sót meg curryt, aztán az előzetesen kitűzött indulási időpont után negyedórával (mert az afgán srác annak ellenére, hogy hangsúlyozta, hogy mindenki legyen nagyonnagyonpontos, késett) elhagytuk az épületet, a fentiekkel szatyrokban, a hátizsákokban pedig meleg ruhákkal. 

Színház és opera

Két hete vasárnap valaki kitalálta, hogy el kéne menni valami turistáknak szóló, mongol népi showra. Hagyományos hangszerek, torokéneklés, népviselet stb. Az információáramlásban volt némi hiba, hozzám csak húsz perccel indulás előtt jutott el a hír, de azért rábólintottam, mert a jó arcok szinte kivétel nélkül mentek és annak semmi értelme, hogy egyedül üljek a koliban. Amikor kiértünk a koliból, kiderült, hogy senki nem tudja, hogy hova megyünk pontosan (mily' meglepő), de vsz. a drámaszínház lehet a cél. 

Az volt, de amikor be akartunk menni, a százötven centis jegyszedőnénik kidobtak minket, hogy a színház melletti bódéban lehet csak belépőhöz jutni. Egy kis kavar után sikerült meglelni a pénztárat, ahol külföldiektől négyszeres árat akartak kérni. Sikerült valamennyire lealkudni, de még így is drága volt szerintem.

Hogyan nem jutottam be a parlamentbe

Még múlt hétvégén mondta a lengyel srác, hogy néhány tanár a mongol parlamentbe szervez látogatást a külföldi hallgatóknak. Érdekesnek hangzott, úgyhogy megkértem, hogy ha tud valami pontosabbat, akkor ossza meg velem is, mert kíváncsi vagyok. 

Hétfőn az egyik tanár elmondta ugyanezt az órán és hangsúlyozta azt, amit a lengyel is mondott és csak sima hülyeségnek gondoltam, hogy nem szabad farmerban és sportcipőben menni. Változatlanul hülyeségnek gondoltam, főleg, hogy csak farmert hoztam magammal és egyébként is mekkora marhaság már a dress code egy sima parlament megnézéséhez... Még ha valami királyról vagy vallási nagyfőnökről lenne szó, akkor még elmegy, na de egy parlament? Oké, talán Észak-Koreában vagy hasonló helyen. 

Sörért reklám

Délután békésen ücsörögtem a szobámban és a hétvégén beszerzett orosz kolbász falatozása közben próbáltam életet lehelni az amúgy elég döcögős netkapcsolatba, amikor kopogtatott a szomszéd lengyel antropológus, hogy külföldieket keresnek valami reklámfotózáshoz és cserébe sört adnak. Gondoltam, biztos jó móka lesz és az ingyensör sem megvetendő, szóval miért is ne. Azért volt egy kis dilemma, mert az egyik afgán srác korábban szólt, hogy az egyetemen lesz valami előadás hagyományos mongol játékokról, de mivel azokról már úgyis olvastam, az előadás pedig tisztán mongol nyelven ment, inkább a reklámfotózás mellett döntöttem.

Hatkor tehát becsatlakoztam a többiekhez, hatan be egy mongol fickó kocsijába, aztán irány a hely. Közben jó kis ízelítőt kaptunk az ulánbátori csúcsforgalomból (merje csak még egyszer valaki azt mondani, hogy a dugóban ülő autósok kevesebbet kapnak a kipufogógázból mint a gyalogosok vagy bringások...), poénkodtunk arról, hogy visznek a rabszolgapiacra, aztán még ha gyalogtempónál lassabban és kicsit kényelmetlenül is, de megérkeztünk. 

Modern művészeti galéria

Nevetni fogtok és olyan is lesz, aki meg sem lepődik, de nem ide akartunk menni. 

Szombaton Katáéknál palacsintáztunk, éjfél után pedig a koliban ünnepeltük a cseh lány születésnapját tortával és Törley pezsgővel. Senki nem volt metálrészeg és négy előtt fel is oszlott a társaság, de a szombat azért jobbára a regenerációról szólt, vasárnap viszont valami aktív tevékenységet szerettünk volna beiktatni. Az eredeti terv szánkózás lett volna valahol az Ulánbátor körüli hegyekben, az idő is kiváló lett volna hozzá (mínusz kilenc-tíz fok - igen, most már úgy vagyok vele, hogy ha -10 fölött van a hőmérséklet, akkor meleg van és nem kell kesztyű-sapka-sál), az egyetlen probléma az volt, hogy Lida, aki az egésznek az ötletgazdája, megfázott. Így hát halasztottuk a dolgot, elvégre most már nem megy pluszba a hőmérséklet áprilisig és megmarad a hó, és kitaláltuk, hogy megnézzük a Csojdzsin láma kolostormúzeumot. Igen, zárva volt. Igen, csak akkor derült ki, amikor odaértünk. 

Fidel Castro krokodilja (meg a dinoszauruszok)

Az idő egyre hidegebb, az egyetem pedig szeptember óta halogatja az ösztöndíjam kifizetését, úgyhogy nincs pénzem csizmát venni, ezért hétvégén most nem mentünk kirándulni. Pénteken találkoztam Kata és Ganbold társaságában egy volt sulitársam apjával és egy másik magyar üzletemberrel, akik ki akarják használni az országban lévő meglehetős fejlődési potenciált. Utána a koliban beszélgettünk a nemzetközi csapattal hajnalig, ebből adódóan a szombat jobbára az alvásról szólt, este viszont visszaért vidékről a szobatársam és vele meg az egyik lengyellel megbeszéltük, hogy akkor a fenti okok miatt vasárnap inkább múzeumot nézünk. A választás a Természettörténeti Múzeumra esett (aminek a neve magyarul elég furán hangzik, de tényleg így hívják), mert a Szépművészeti zárva van, kolostorokhoz annyira nem volt kedvünk, a többi meg messze van vagy kevésbé érdekes mint a dinoszauruszok.

Ha valami egyszer beindul...

...akkor az nagyon beindul. Vasárnap ugye meghallgattam az Altan Urag koncertjét az Ikh Mongolban, kedden pedig tényleg jött a folytatás, némi extrával. Koncert előtt ugyanis az amcsi srác a tanulmányához interjúzott a bandával és ha már felajánlották a lehetőséget, nyilván nem hagytam ki és mentem én is. Ráadásul hivatalos alapom is volt hozzá, elvégre az ösztöndíjhoz írt motivációs izébe beleírtam valami olyasmit, hogy "a hagyományos mongol népzene és a modern (nyugati) stílusok keveredése" is érdekel... 

Altan Urag koncert az Ikh Mongol pubban

Ahogy egy korábbi bejegyzésben írtam, pénteken beszélgettem egy tajvani zenészlánnyal, aki ismeri az Altan Urag együttest és van néhány haverja, akik szintén szeretik a bandát, éppenséggel az egyikük valami kutatást is csinál róluk. Mivel nekem is az egyik kedvencem ez a mongol együttes, egyértelmű volt, hogy igent mondok a meghívásra és megyek velük a mai koncertre (hetente kétszer játszanak az Ikh Mongol pubban és háromszor egy másik helyen, szóval nem olyan különleges dolog itt, csak nekem). 

Kint a hőmérséklet közelítette a -20 fokot, aztán alá is ment, úgyhogy minden rajongásom ellenére azért elgondolkodtam azon, hogy talán most mégsem, de végül persze lementem 20:20-kor a koli földszintjére a többiekkel találkozni. Pár perccel később nekiindultunk a mongol télben és átszeltük a belvárost, kb. fél órával később meg is érkeztünk a pubba.

Mongol Nemzeti Múzeum

Aki olvasta az utóbbi pár bejegyzést, nyilván nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy eredetileg nem ide akartunk menni. A cél a Dzanabadzar Szépművészeti Múzeum lett volna, de télen zárva van hétvégén. Szerencsére a Mongol Nemzeti Múzeum elég közel van és még volt kb. két óra az egyébként meglepően korai zárásig, úgyhogy bementünk. Diákoknak féláron van a jegy, diákigazolványom ugyan nincs, de azért elhitték, hogy tényleg diák vagyok, még a tanszéken nyomtatott (aláírt, lepecsételt, fotóval ellátott) helyettesítő papírra sem volt szükség.

Bábel 2.

Tegnap búcsúbulit rendeztünk a koliban a távozó Stephane (az olasz-belga-lengyel srác) tiszteletére. 

Az egész úgy indult, hogy bejelentette, hogy főzni fog valami jó kaját búcsúzóul, ami elég komoly vonzerőt jelentett a negyedik szint lakóinak számára. A valóság viszont az, hogy az egyik lengyel lány, a cseh lány, egy tajvani és szerény személyem aprítottuk-pucoltuk a kajához valót, amit utána az afgán srác főzött össze valami zöldséges curryfélévé. Szerencsére elég ehető volt és a mennyiség sem volt kevés az addigra odagyűlt kb. tizenöt embernek, táplálkozás után pedig kivonultunk a konyhából a folyosóra a szokott helyre, a szokott tevékenységet (italozás, beszélgetés) végezni. 

A dalai láma Mongóliában

Senki nem tudott róla, hogy jön, egészen keddig, amikor már itt volt. Nyilván biztonsági okokból titkolták, hogy Japánból India felé megáll itt is egy hétre (Kína próbált nyomást gyakorolni Mongóliára, hogy csökkentsék az előadások számát, gondolom ha előre tudtak volna róla, hogy jön, akkor az egész látogatást megpróbálták volna lefújatni), amikor viszont megérkezett, mindenhol róla volt szó. Kezdődött azzal, hogy a mongol szakos levlistán megjelent az infó és a program mongolul, aztán este egy angol nyelvű program is előkerült és néhányan megbeszéltük, hogy délelőtt az egyik óra helyett megpróbálunk bejutni a Kulturális Központban (ami egyébként Táncszínház névre is hallgat) tartott előadásra.

Sziklarajzok

A folyónál mászkálás önmagában is elég érdekes volt, de rövid is, és mivel a csapatból nem látta még mindenki a sziklarajzos helyet, továbbmentünk arra. Igazság szerint senki nem látta korábban magukat a sziklarajzokat, mert amikor legutóbb arra jártunk, nem sikerült meglelni és most is szenvedtünk egy darabig a sziklafalat bámulva, egészen addig, amíg a cseh phd-ssel el nem kezdtünk fölmászni a sziklákra. És ott voltak: közelről szinte tökéletesen kivehetően, alul régebbi vörös rajzok, rajtuk fekete "Om mani padme hum" tibeti írással, illetve néhány egészen friss firka filctollal (ezek nem fognak szerencsére évszázadokig fönnmaradni. 

A lefényképezésük kissé nehézkes volt, a keskeny sziklakiszögelléseken nem lehet elég messzire menni és a gépem sem elég ahhoz, hogy igazán kihozza a színeket, de a semminél jobb. Íme: 

Befagyott a túlfolyó

A béna szóvicceket én sem szeretem. Kirándulni viszont jó dolog, és valamivel a vasárnapot is tölteni kell, szóval a múzeumos csapatot Franzival és egy cseh phd-ssal kiegészítve lementünk a Туул гол (Tuul folyó) partjára. Az éjszakai -10 fok alatti hőmérséklet, ami nappal olyan 2-5 fok körülire melegszik föl mostanában, megtette a magáét, a szabályozatlan mederben lassan áramló, viszonylag sekély folyó széle 2-15 méteren be volt fagyva. Távolról is nagyon szép látvány, közelről megnézve pedig egyenesen elképesztő: hihetetlen változatosságú tud lenni a jég, Franzival le is ragadtam bőszen fényképezni, amíg a többiek tovasétáltak. A jég kellemesen, néha pedig ijesztően recsegett a lábam alatt, de a jó képekért ennél nagyobb kockázatot is vállal az ember. Az eredmény:

Nemzetközi Intellektuális Múzeum

A halloweeni kóborlás közben láttam a panelok között egy épületet, amire rá volt írva, hogy "International Intellectual Museum". Meg is említettem a többieknek, hogy mégis mi lehet ez, de senki nem foglalkozott vele. Egészen odáig, amíg pénteken megint össze nem gyűltünk a folyosó társalgórészében és Lida oda nem szólt, hogy kéne menni valahova hétvégén, kirándulni vagy múzeumba vagy valami, mert a koliban dögleni unalmas. Az ilyesmivel mélységesen egyetértek, tehát nyilván rábólintottam és a szupermarketben helyben műanyagpalackba csapolt, egyébként nagyon kellemes sört iszogató lengyeleket is megkérdeztem, hogy nem akarnának-e jönni, ha már dwa bratanki vagyunk (ugye nem szomszédok, tehát nem utáljuk egymást). Kasia csatlakozott, az egyéb népeket annyira nem villanyozta föl a dolog, még azután sem, hogy ezt a múzeumot szemeltük ki úticélnak, ami pedig elég érdekes.

Másnap, szombaton hajnali tizenkettő után három perccel épp befejeztem korai, sajtkrémes kenyérből és citromos ásványvízzel alaposan felhígított teából álló reggelimet és már a kabátomat húztam, amikor Lida kopogott, hogy mivanmár, délről volt szó. Beszórtam a táskámba a szükséges felszerelést, bezártam az ajtót, összeszedtük a lengyel lányt és nekiindultunk. 

Vidámpark... vagyis majdnem

Ez az időszak minden jel szerint az elb.szott dolgokról szól, megint sikerült belefutni valami ilyesmibe.

Kedden Franzi, a szemben lakó német lány megosztotta velem a titkot: a kolis wifi a folyosó társalgórészén működik, csak a nyolc méterrel arrébb levő szobában nem. Már szkeptikus vagyok az itteni internettel kapcsolatban*, úgyhogy a biztonság kedvéért az egyetemről intéztem a blogfrissítést, levelezést, bankszámla-ellenőrzést, legnagyobb megdöbbenésemre ellenben, amikor visszaérkezés és táplálkozás után kipróbáltam, tényleg működött. Letölteni azért nem lehetett vele, a torrentprogram nem csatlakozott, így hát kénytelen vagyok kibírni még egy darabig a klasszikus X-Men rajzfilmsorozat első öt évada nélkül. Aztán egyszer csak ledobott a hálózat és nem is tudok azóta sem csatlakozni.

Próbáltam néhányszor még aznap este, az utolsó alkalommal sikerült belefutnom egy kisebb csapatba: Franzi (aki már röhögött rajtam, hogy állandóan kijárok netezni, amióta elmondta, hogy hol lehet), Lida, Veronika (akinek nem ez az igazi neve, de azt nem tudom, mert mindenkinek így mutatkozott be), illetve Kasa (aki biztos nem így írja a nevét, mert lengyel, de az meg hülyén néz ki magyarul) ücsörögtek a kanapén és az ablakpárkányon.

Mivel nem volt net, és egyébként is, nyilván beszédbe elegyedtem velük, egy idő múlva aztán a német lány előhozott egy szatyor bokacsontot, hogy játsszunk. Elmondva egyszerű: a csontokat szét kell szórni a földön, aztán ki kell szemelni két azonos oldalával fölfelé nézőt és az egyiket pöckölve el kell találni a másikat anélkül, hogy egy harmadik csontot érintenének. Gyakorlatban már bonyolultabb, főleg szőnyegen, a második (harmadik, negyedik) kört már a szőnyeg mellett játszottuk. Amikor mindenki elfáradt a guggolásban és/vagy megfájdult a körme, abbahagytuk és itt kapcsolódik ez az egész ahhoz, ami a bejegyzés lényege.

Alapvető mongol kifejezések

A hétfői írásórán egy emberi testrészes lista volt soron a könyvben. Szépen végignéztük az egészet negyed óra alatt, a tanárnő folyamatosan mondta, hogy amit nem tudunk, azt kérdezzük meg (szótárazni máskor egyszerűbb, olyankor meg sem hallom az ilyesmit, de most csak mutogatni kellett, az meg azért elég univerzális dolog), aztán a testrészekről valamely okból átsiklott a különféle biológiai funkciókra, termékekre és problémákra. A hátralévő több mint egy órában ezeket vettük sorra, és amikor már azt hittük, hogy nem lehet tovább fokozni, mindig eszébe jutott valami új dolog. Szemmel láthatóan jól mulatott és próbált a gusztustalanabb dolgoknál maradni, a koreaiak szótárazás közben diszkréten kuncogtak, én pedig már azon gondolkoztam, hogy ebből blogbejegyzés lesz. 

[Nem mint ha olyan sűrűn fordulnának elő ezek szövegekben vagy akár élőbeszédben (ott azért inkább), de feltételezem, hogy szaktársaknak érdekes lehet :D]

Halloween

Múlt héten kiraktak az egyetemen egy szép nagy plakátot, rajta denevérekkel, tökökkel meg ilyesmikkel: Halloween-partit hirdettek. Pénteken a termeket is körbejárták az angol szakosok, hogy minél több külföldit be tudjanak szervezni, amit hétfőn, a buli napján is megismételtek (igaz, ekkor a kicsit nagy arcú észak-koreai srác elhajtotta őket – a tanár helyett – hogy most óra van).

A bábeli sörözés második felvonása alkalmával, még pénteken a koliban is ment a győzködés, de mégiscsak hétfőről volt szó, úgyhogy elég kevesen akartak kötélnek állni, a hétfői szünetben is csak hárman másztunk el jegyekért (a terembe visszaérve kiderült azért, hogy az egyik koreai csaj is talán jön). Én a magam részéről úgy voltam vele, hogy lesz egy halom mongol, a korábbi tapasztalatok alapján elég érdekesen fogják adaptálni a kultúrájukba annyira nem illeszkedő elemeket, úgyhogy egy próbát megér, max. eljövök tíz perc után, ha nagyon sz@r a zene.

Suli után még bementem egy kicsit netezni az egyetemre, utána meg venni némi kaját (a szárított lóhús mogyoróvajas barna kenyérrel elég jó, szeretem a fúziós konyhát :D), aztán a koliban elkezdtem összerakni a következő blogbejegyzést (amit csak erős gyomrúaknak ajánlok, ha kikerül, mongolosoknak viszont kötelező). Szépen sütött a nap, jó viszonylag keveset dudáltak az autók az ablak alatt, egészen kellemes délután volt.

A buli öttől tartott tízig (elvégre hétfő van és másnap suli), a többiek eleinte nagyon oda akartak menni az elejére (a plakáton ingyen enni- és innivalóval csábították a népet, ennek okán bennem is felmerült a gondolat, hogy az ideális érkezési időpont öt előtt öt perccel, távozási pedig öt után tizenöt perccel), de végül csak valamikor hat előtt nem sokkal indultunk el. Nóri, Ségoléne, és az utóbbi egyik mongol haverja alkotta a társaságot, akikkel nekiindultam a lassan besötétedő városnak. A helyszínről tudtam, hogy valahol a Birkózópalota közelében van, de a többiek közelebb álltak a szervező sráchoz, amikor magyarázta, hogy hova kell menni, és egyébként is volt egy mongol a csapatban, úgyhogy nem foglalkoztam ezzel különösebben, ami persze hiba volt. A Birkózópalotáig (ahol egyébként minden héten rendeznek valami koncertet, sporteseményt vagy mást) sima menet volt, ott viszont kiderült, hogy senki nem figyelt igazán, mindenki a másiktól várta, hogy megjegyzi, hogy hova kell menni. Néhány perc kérdezősködés után valaki azt mondta, hogy ugyan ő sem ismeri a helyet, de valahol a piac felé lehet, nézzünk körül arra.

A nemzetközi tanulmányok iskola (tanszék) huszadik évfordulója

Ül az ember a teremben és várja, hogy kezdődjön az óra, amikor arra lesz figyelmes, hogy a koreaiak valamit magyaráznak egymás között. Az már kiderült, hogy nem hajlandóak (vagy nem képesek) angolul kommunikálni, a mongoljukat meg nem értem még akkor sem, ha azt a szöveget olvassák föl, ami ott van előttem is a tankönyvben, úgyhogy nem próbálkoztam, kivárni mindig érdemes. Aztán az egyik odaszólt mongolul (és érthetően!), hogy nem lesz óra, hanem helyette valami filmet nézünk, irány a tanári. 

Oké, menjünk. 

Hát minden volt, csak filmnézés nem (az óra viszont tényleg elmaradt): a tanári terem hátsó falára projektorral kivetítettek mindenféle weboldalakat (elsősorban mongol híroldalakat meg az egyetem honlapját) és azokról magyaráztak a különböző tanárok egymás szavába vágva, másfél óra unalom után pedig kiderült, hogy a változatosság kedvéért a következő órát sem tartják meg. Elvégre péntek van vagy mi, ilyenkor már minek. Egyébként írás és beszéd lett volna, a beszédtanárnőt egyébként sem bírom, úgyhogy annyira nem bántam. 

A belga lány még közben mondott valamit arról, hogy a laosziak közül páran fellépnek valahol, amiről beugrott, hogy amikor a zuhanyzóra vártam pár napja, akkor az angolul tudó laoszi srác is mondta, hogy ezért nem érnek rá péntek este. Rákérdeztem és elmondta, hogy Laosz és a Mongol Állami Egyetem közötti együttműködés nemtomhányadik évfordulója miatt van az egész és menjünk és nézzük meg. 

Bevásárlás, táplálkozás, fölöltözés, indulás. 

Hol lesz? Valami nemzeti kulturális palotában. Az meg mi? Soha nem hallottam róla... Valami oszlopos épület? Biztos a színház. 

Hát nem az volt. A színházat még mindig felújítják, bent ugyanúgy próba volt és ugyanúgy nem állított meg senki, mint a költős alkalomkor, az elején pedig két nagy transzparens lógott, valami "Mongol építészet 1956-2011" eseményt hirdetve. Na de akkor mi a fene az a nemzeti kulturális palota? Senki nem tudta, sem a színházasok, sem a bábszínházasok, sem a Chinggis Pub személyzete, sem a szomszéd irodaház előtt várakozó hátizsákos európai. Bár... ez utóbbinak legalább volt használható ötlete: nézzük meg az opera melletti táncszínházat, hátha. Megnéztük, ott éppen valami nagy dologra készülnek, tele van emberrel, a bejáratnál egy mongol srác angolul kérdezi, hogy honnan jöttünk. 

Elgondolkozom, hogy mi a helyes válasz, Segolene viszont már mondja a jelszót: "From the university". A francia akcentusra tesz valami megjegyzést a srác, aztán mutatja, hogy hova üljünk. Bazinagy terem, tele mongolokkal, külföldi alig. Ebből adódóan megint nézegetnek, fotóznak és a tévések is az arcunkba irányítják a kamerát, mert hát mégiscsak menő, hogy nyugatiak ülnek a közönségben. 

Aztán elkezdődött. Az iskola (=tanszék, csak amerikai rendszerben) vezetője beszédet tartott arról, hogy milyen szép és jó dolog is, hogy már húsz éves a hely és ilyen sok országgal van kapcsolat (kiosztották a beszéd angol változatát), aztán betettek egy filmet a suliról. Hang persze nem volt, ezzel elszöszmötöltek pár percig, a javarészt hallgatókból álló közönség meg röhögött a bénázáson, aztán csak sikerült valahogy megoldani és lement a filmecske, melyben tanárok magyaráztak arról, hogy miért is tök jó ez a hely. Ezután a műsorvezetői teendőket ellátó fiú és lány sorban szólították a megjelent külföldi professzorokat összes címüket felsorolva, majd maguk az említettek is felvonultak a színpadra és lecsüccsentek az asztal mögé. 

A díszvendégek. Balról jobbra: Orosz, orosz, koreai, japán (?),  tanszékvezető, amerikai

Három szomorú halom

Nem kell semmi rosszra gondolni, ez egy mongol opera címe, amit szombaton láttam. Igazság szerint nem is egészen tökéletes, mert a bemutatás előtt megváltoztatták a végét hepiendre, de ilyen apróságokba nem érdemes belekötni :) 

Az opera a Szükhbaatar tér oldalában leledzik, a táncszínház mellett, egy elég apró, fehér oszlopos épület. Ez a részlet fontos, mert mi tévedésből a táncszínháznál próbálkoztunk először, ott meg nem értették, hogy mit akarunk, de végül csak sikerült megtalálni a helyet és összefutni Kata és Ganbold ismerősével, aki az olcsó jegyeket szerezte. A jegyszedőkön túljutva már nem volt gond (kénytelenek voltak elhinni, hogy gyerekek vagyunk :P), egyszerűen megtaláltuk a székeket is (bár szerintem nem oda ültettek, ahova kellett volna). Az operaház tényleg kicsi, ennek köszönhetően viszont teljesen jól belátható hátulról, az emeletről is, nem kell távcsővel szórakozni, mint otthon. 

Nyitójelenet

Bábeli hangulat

Tegnap este kb. ilyenkor békésen néztem a Trolljegeren c. filmet (zseniális alkotás mellesleg és turisztikai kedvcsinálónak is tökéletes), amikor csöngött a telefon. Abbas hívott, az afgán srác a szintről, hogy itt vagyunk-e a koliban. A válasz értelemszerűen igen volt, két perccel később be is lépett az ajtón és a kötelező udvariassági körök lefutása után mondta, hogy páran kint söröznek a folyosón, valami spontán bemutatkozásféle van kialakulóban. Oké, az ilyesmit nem érdemes kihagyni. Két évet töltött már itt, ismeri a környéket, úgyhogy tudott mondani egy éjjelnappalit a közelben (éjfél körül járt az idő), ahol föl lehet tankolni sörrel, ami meg is történt (közben láttam pár csúnyán részeg mongol arcot, nem tudom, hogy mekkorák a túlélési esélyeik egy olyan városban, ahol a csatornáknak elég gyakran nincs fedele és a közvilágítás is általában hiányzik. Körbekopogtam, hogy van-e valaki, aki még csatlakozna a már ismerős emberek közül, mert Abbason kívül csak egy meglehetősen belassult olasz-belga-lengyel srác és egy lengyel lány ült a folyosón valami miatt ottfelejtett szőnyegtekercseken, na meg Nóri is jelen volt persze, a próbálkozás részben sikeres volt: a német lány előbújt egy üveg borral meg valami csokis sütivel (ilyen szeletelős, piskótaszerű dolog volt, elég finom) és Kaito, az egyik japán is ledobta magát az addigra már kitekert szőnyegre. 

Kezdetnek mindenki jól elmondta a saját nevét (és nem próbálkozott azzal, hogy a többiekét megjegyezze, aztán elkezdődött az ivás-evés-eszmecsere. Angolul, hogy máshogy. Nomármost ennyiféle akcentust hallgatni önmagában is érdekes, hát még amikor komolyabban elkezdett csökkenni a sörkészlet, ráadásul addigra már visszaért Segolene (bocs, most nem szöszölök francia ékezetekkel) és Lida (a nemrég érkezett cseh lány, akinek afféle kedveskedésképpen az oroszok elhagyták a bőröndjét és csak napokkal később jutott hozzá a cuccaihoz), akik már alapoztak valami külföldis buliban, harmincpluszos üzletemberekkel és effélékkel. Őket követve befutott a laoszi különítmény is, csak hogy teljes legyen a kép, sajnos közülük csak egy beszélt angolul, de attól még mókás volt a dolog. 

Mindenki beszélt összevissza, értelmi képességétől és alkoholos befolyásoltságától függően, én a magam részéről a japán sráccal dumáltam kulturális dolgokról, Mongóliáról, arról, hogy amit itt gulyásnak hívnak, annak semmi köze a nevén kívül a híres magyar gulyásleveshez (itt valami pörköltszerű cucc, egész ehető), a gasztronómiai vonalat folytatva a japán és koreai konyháról meg az európai és ázsiai sörök közti különbségről, meg hát nyilván az anime-téma is előkerült (amihez nem értek eléggé), itt már a cseh lány is hozzászólt, mellettünk pedig Abbas és az olasz-belga-lengyel srác  valami politikai-gazdasági témáról vitatkozott bőszen, hatalmas érzelmeket víve az eszmecserébe.
Megpróbáltuk Abbasszal és a német lánnyal lefordítani a pólóm klasszikus mongol feliratát, aztán amikor ez nem volt sikeres, a szó az érdekesebb ulánbátori helyekre terelődött. Segolene bedobott a közösbe néhány sört (egyet lenyúltam), illetve előhozta féltve őrzött belga csokikészletét is (amit józanon már bán szerintem), ez pillanatok alatt elfogyott, még úgy is, hogy darabokra vagdaltam néhányat, mert azért belga csokit az ember nem eszik csak úgy kétpofára, hanem kiélvezi az ízét. 

Közben elsuhant egy-egy kínai (vagy belső-mongol) a folyosón a zuhanyzóval szerelt szobák felé/felől, de hiába invitáltuk őket, nem érdeklődtek különösebben irántunk. Sajnos sem ők, sem a koreaiak nem túl kommunikatív népség, persze nem is nagyon tudnánk velük beszélni, mert ők nem tudnak angolul, mi meg nem tudunk kínaiul és koreaiul (annyira legalábbis semmiképpen, hogy beszélgessek). 

A társalgás az idő előrehaladtával egyre kaotikusabbá vált, minden előkerült, valamikor három felé az álmos fejű portás is, aki normál éjszakákon a bejáratnál alszik a tévéje előtt, és megkérte a csapatot, hogy kicsit csöndesebben... A laosziak ezt jelzésnek vehették, mert nemsokára testületileg fölkerekedtek, fél óra múlva a cseh lány lelépett fogat mosni, ami már a bomlás elkerülhetetlenségét jelezte. Azért Kaitóval még megegyeztünk abban, hogy manapság az angol a kulcs szinte mindenhez, de más idegen nyelveket is jó dolog megtanulni, aztán négy óra lett (amikor hétköznapokon a másik japán srác kelni szokott - ez nem vicc, tényleg azt csinálja, hogy vacsi után bealszik kilenckor, hajnali négykor meg kiül a szobájuk előterébe tanulni) és átlagban elég álmosak voltunk ahhoz, hogy kimondjuk: mára ennyi. 

Vissza a szobába, három-négy nem fogadott skype-hívás, álmosság ellenben nuku, átvedlés pizsamába, bedrótozás (fülhallgató), metál benyom, hangerő közepesen fölteker, relaxálás. Ötkor sikerült is elaludni, tizenegykor pedig egy újabb telefonhívás ébresztett... 

Autómentes nap

Szombaton autómentes napot tartottak Ulánbátorban. A pénteki UB Post angol nyelvű helyi újságból értesültem róla és kíváncsi voltam, hogy hogyan fogják megoldani, mivel egy átlagos napon az egész város egy nagy dugó. Vannak is olyan poénok, hogy az ulánbátori vidéken rosszul lesz a friss levegőn és oda kell tartani a terepjáró kipufogójához, hogy magához térjen, vagy éppen ez a vicc: 

"Egy ulánbátori gyalogol az utcán, mellette egy autóból kiszól a haverja: 

 - Hova mész? Ugorj be, elviszlek! 

 - Kösz, de most nagyon sietek!" 

Szóval a helyzet elég rossz, úgyhogy kb. azt vártam, hogy lezárják mondjuk a Szükhbaatar tér körüli utakat és ennyi. Ehhez képest a belváros nagyrészéről kitiltották az autókat, budapesti viszonylatban ez úgy nézne ki, hogy legalább a Kiskörúton, de talán inkább a Nagykörtén belüli részt kéne lezárni. 

A parlament és a Szükhbaatar tér (az alsó képek ma készültek)

A mongolok ezt elég jól csinálták, de amíg ólmozott benzint használnak és minden idióta terepjáróba ül a városban közlekedéshez, na meg persze nem csinálnak valamit az Ulánbátor-környéki gyárakkal, erőművekkel és a jurtanegyedek szeneskályháival, addig ez is ugyanannyira látszatdolog, mint nálunk. 

A képhez persze hozzá tartozik, hogy amerikai pénzből egy halom olyan kályhát osztottak szét a jurtában lakók között, ami elvileg kevésbé füstöl, illetve bevezetik az éjszakai áram intézményét is, ami azt jelenti, hogy a jurtanegyedekben éjjel féláron lehet áramhoz jutni, hogy ezzel is segítsék a némileg környezetbarátabb fűtést (az erőművek azért szenesek, amennyire tudom), és a troli is feleannyiba kerül, mint az autóbusz (400 helyett 200 tugrik, vagyis 66 forint helyett 33 és a buszok jobbak, mint a régi Ikarusok Budapesten, de ez már új kérdéseket vetne föl, amivel most nem akarok foglalkozni...). 

A Béke sugárút (ami nem sugárút és nem is békés), kb. Ulánbátor főútja

Lovas critical mass sajnos nem volt... 

Przewalski-lovak

Még múlt héten mondta Ségolène (a koliban lakó belga csaj), hogy néhány ismerősével el szeretnének menni a Hustai Nemzeti Parkba, ahol az utolsó igazi vadlovak élnek. Egy ilyen lehetőséget kár lett volna kihagyni, úgyhogy szóltam, hogy én is csatlakoznék, ha lehet, és hétvégén el is buszoztunk a nemzeti parkba lovat nézni. A szomszéd szobában lakó kínai lány is jött, aki gyakorlatilag nem tud angolul (koreaiul beszél ugyan, de úgy meg én nem annyira és egyébként is fura a kiejtése), illetve még az ulánbátori buszon összefutottunk Juliennel és Mattel, akik Ségolène francia és kanadai ismerősei. Juliennek nem csak a neve, hanem a fejszerkezete is tipikus francia, átlagos honfitársaitól eltérően viszont jól beszél angolul. Matt közepesen nagydarab, szakállas kanadai, aki a világot járja és gazdasági elemzéseket készít mindenféle érdekes országban, munka mellett mindig van ideje turistáskodni is, mint pl. most. 

Winter is coming

Befejeztem kedden a Kardok viharát, szerda reggel kinézve a koli ablakán pedig ez a látvány fogadott: 

A suliba érve az "írott nyelv" tanárnő ide-oda rohangálva közölte, hogy óra helyett bemegyünk a belvárosba. Így hát fölkerekedett az összes külföldi diák, aki a közelben volt: a délutáni kezdő, középhaladó és haladó csoportok, és nekiindultunk turistát játszani két tanárnővel kiegészítve, akik minden bokornál és emlékműnél megálltak, előrángattak néhány diákot, esetleg az egész csoportot és jól lefényképezték őket. 

A mentalitás hamar átragadt mindenkire: összevissza kattogtak a gépek és pózoltak az emberek, a laosziak pedig életükben először láttak havat (legalábbis néhányan közülük), úgyhogy ők külön lelkesek voltak. 

Aztán ahelyett, hogy a beharangozott Szühbaatar-tér felé vettük volna az irányt, letértünk a történeti múzeum mellett és bevittek minket egy étterembe. Mindenki kapott egy-egy hamburgert és egy-egy bögre teát, illetve három emberenként valami rizses-húsgombócos dolog is jutott, kár volt reggelizni (meg a szótárakat bepakolni). Kaja után kimentünk a térre és a nagy komcsi vezér előtt is készült csoportkép, a következő óra meg elmaradt, úgyhogy a népek hazaszállingóztak. 

Százezer költő a változásért

Hétvégén világszerte százezer költő olvasott föl verseiből. Ha nem is megváltani akarták a világot, de a cél annak jobbá tétele volt, figyelemfelkeltési akció, ilyesmi. Szinte az utolsó pillanatban itt, Mongóliában is sikerült megszervezni az eseményt: a kiírás szerint ötven mongol költő csatlakozott az ulánbátori felolvasáshoz, az esemény szervezője pedig Ganbold volt, akit itt csak "magyar Ganbold" néven emlegetnek, mivel hazánkban tanult és élt nagyjából tavalyig. Ő hívott az eseményre, melyet az ulánbátori bábszínházban tartottak, délután háromtól kb. este nyolcig, a legnagyobb mongol költők részvételével.

A helyet elsőre nem sikerült megtalálni, a városi színházba mentünk be, amit felújítanak és egyúttal valami balettelőadás próbája is volt a főszínpadon, de ha az ember elég határozottnak tűnik és úgy csinál, mint ha tudná, hogy hova megy és mit akar, akkor senki nem kezd kérdezősködni - így esett, hogy egy szinte teljesen üres, sötét színházban kóboroltam pár percig. Aztán kiderült, hogy a bábszínházat külön bejáraton, eggyel arrébb lehet megközelíteni, Ganbold, Kata (Ganbold felesége) és a költők nagy része viszont még sehol sem volt: pont erre a napra sikerült beszervezni valami költőkonferenciát is, úgyhogy a felolvasás kezdete egy órát csúszott, de így legalább megérkeztek időben valamelyik mongol tévé munkatársai is.

Néhány óráig hallgattuk a mongol verseket - a közönség javarészt a költőkből állt, akik egymásnak ajándékozták a saját, dedikált köteteiket, a felolvasás közben pedig a kapott szerzeményeket lapozgatták unottan -, viszont megérteni nem nagyon sikerült (ahogy később Kata idézte Weöres Sándortól: akkor lehet igazán átérezni egy vers zeneiségét, ha az ember nem érti az adott nyelvet; úgyhogy végső soron élvezhető volt a dolog). A költők jelentős részén látszott, hogy nem vetik meg az italt, néhányan kifejezetten részegen másztak fel a színpadra, de az alkoholista költők mellett voltak népviseletbe öltözött költők, öreg költők, fiatal költők, költőnők világoskék verseskötettel, modern költők (az egyiket egy részeg társa jól ki is osztotta, hogy miért mond ilyen sz@r verset), hagyományos költők (Mongólia szépségeiről verseltek) és még sokan mások.

A vége felé Ganbold kitalálta, hogy mi, három magyarok is olvassunk fel valamit magyarul. Kata már hozzászokott az ilyesmihez, Nóri elbújt, én pedig előszedtem Weöres Sándor "Robogó szekerek" c. művét, ami elég hosszú, kellően dallamos és fejből tudom óvodás korom óta. Soha életemben nem mondtam még verset színpadon, mikrofonba pláne nem, úgyhogy nem sikerült tökéletesre, de azért megtapsoltak.

A felolvasás végeztével bonbont és vodkát osztottak az ottmaradt "kemény magnak", majd talán tízen elmentünk sörözni. A költők, hivatásukból adódóan elég jól bírták az italozást, leszámítva azt, aki már órák óta részeg volt, néhány óra elteltével viszont már csak mi maradtunk, hárman magyarok, Ganbold, az írószövetség egyik főembere és felesége, illetve egy Szühbaatar nevű költő, aki mellesleg az ulánbátori építési tanács vagy valami ilyesmi nagyon komoly szervezet igazgatóhelyettese. Volt némi dalolászás, néhány korsó Dzsingisz sör, elmélkedés arról, hogy a tudomány az egyik költő szerint már majdnem elérte végső határait, de a költészet fejlődése végtelen, elhangzott a fenti Weöres-bölcsesség, aztán hazamentünk.

Azért nem mindennap adatik meg az embernek, hogy ilyen személyiségekkel kocsmázzon... 

Mongólia virágoskertje

Cenher sumból az ünnepség után Cecerlegbe, Arhangaj megye központjába mentünk. talán húsz kilométerre van egymástól a két település, az országutat viszont éppen építették, úgyhogy földúton vergődtünk olyan fél órát, közben egy nénit kiraktunk egy jurtánál, messziről láttam egy szarvasos követ, illetve egy beton vadjuh is pózolt az egyik útmenti sziklán. A vadjuh jelentősége nem csak az, hogy újabb példát mutat a mongolok képzőművészeti sajátosságára (ld. betonszarvas, illetve betonmedve ebben a bejegyzésben később), hanem pont az a bácsi csinálta, aki befogadott minket egy éjszakára. 

Cecerleg "főtere", háttérben a városi múzeum 

Maitréja vs. magyarok

Nézem a hullámzó tájat, a legelésző jószágot és a távoli, havas hegyeket. Autónyomok nem látszanak erre, a villanyvezeték is az országút másik oldalán húzódik, a táj pontosan olyan, mint Dzsingisz kán idejében lehetett. Szabadjára engedem a képzeletem, a vidéken méneseket terelnek, egy-egy völgyben hatalmas, tarka jurtatábor áll, száz kilométerrel arrébb éppen nyugatra indul egy kisebb hadsereg. 

Aztán megint felharsan a műröhögés a koreai gyártmányú busz hangszóróiból: elöl, a sofőr mellett mongol kabaré megy az LCD tévén. Nem hagyom magam, sokkal érdekesebb kifelé nézni az ablakon, mint a szöveg teljes megértése nélkül is bénának tűnő jelenetekre figyelni. 

A mongol nagyapánk

Szombaton Teleki Kriszta meghívására vele és egy Colmon nevű mongol nővel elmentünk Ulánbátortól egy órányira északra egy üdülőövezetes területre, ahol Colmon nagybátyja és nagynénje élnek. Tízkor indult a busz a Bömbögör-piac mellől, az út kb. egy órát tartott kifelé, keresztül a jurtanegyedeken, néhány dombon és nyaralós részeken.

Buddha és a szovjetek

A pénteki suliszünetet és a jó időt kihasználva elmentünk Nórival, az otthoni szaktársammal a város szélén lévő arany Buddha-szoborhoz, illetve a mellette lévő, Zaisan névre hallgató szovjet emlékműhöz. Kb. olyan jellegű hely, mint nálunk a Gellért-hegy, fölviszik a turistákat, kiülnek a helyi fiatalok piálni stb.

Busszal mentünk, a jegy 400 tugrik (kb. 65 forint) volt és annyival nem rosszabbak a buszok, mint a BKV-éi, viszont a város szokás szerint rendesen be volt dugulva, úgyhogy eltartott egy darabig, amíg sikerült kijutni. A Mezőgazdasági Egyetem előtt volt a megálló, ami sokkal szebb hely, mint a Mongol Állami Egyetem, ahova járok, zöldövezet (mongol mértékkel), fák stb. Az egyetemről elég jól lehetett látni a hegyoldalban lévő klasszikus mongol szöveget (elolvasni nem ment, de ez is valami szovjetes jellegű dolog, előtte az "Om mani padme hum" volt a hegyre írva). Az egyetem után a Buddha-park következett, ahol sikerült belefutni egy mongol esküvőbe (meg utána még néhányba, egymás után jöttek a felszalagozott, böszme terepjárók és az európai jelmezbe bújt párok), a Buddha-szobor két oldalán lévő harang és dob körül pedig helyi középsulisok tanyáztak.

Városi buszjegy

Az első napok

A megérkezés eléggé kellemetlen volt, mivel a kollégiumot felújítják és hónap végéig meglehetősen rossz körülmények uralkodnak, de aztán valamelyest sikerült belerázódni a helyzetbe. Hétfőn megtörtént a beiratkozás az egyetemre, a bevándorlási hivatallal kapcsolatos dolgokat is ők intézik. 

Az egyetem főépülete (előtte Csojbalszan elvtárs szobra)

Elvileg órák is voltak, de az kimaradt az ügyintézés miatt. Kedden ültem be az elsőre, ami középhaladó beszéd lett volna, ehhez képest a nyelvtanos bácsi jött be és kezdett valamit üvöltözni mongolul, amin a diákok eléggé meglepődtek, de hamarosan kiderült róla, hogy egész normális. Nem nulláról kezdtük, de kellemesen alacsonyról, a csoport többi tagja sem jobb vagy lényegesen jobb nálam, úgyhogy ez így egészen jó volt. A következő lett volna a nyelvtan, de a másik tanár betegsége miatt előre lett hozva, úgyhogy másfél óra után vége lett aznapra a tanításnak. Szerdán valami írásos óra volt, amin egy néni magyarázott és gyerekdalt énekeltetett velünk. A csoport nagy része koreai, ők élvezték, a japán srác hiányzott, a két laoszi semmit nem értett (angolul sem tudnak, vissza is tették őket a kezdő csoportba), mi magyarok meg elvoltunk nyugisan, felénk ez annyira nem szokás ugye... Utána egy kulturális óra jött, mongolul, úgyhogy a fonalat csak néha sikerült fölvenni, de az biztos, hogy Dzsingisz kánról volt szó meg arról, hogy Mongóliába Oroszországból jön az olcsó benzin. Csütörtökön csak az írásos (éneklős) óra volt megtartva, az egyetemet is felújítják, úgyhogy a következő órát tartó néni közölte, hogy ilyen porban nem akar tanítani (ilyen alapon az utcára se lépjen ki, mert ott is száll a por meg szmog van) és pénteken sem lesz suli ezen okokból. 

Dzsingisz sör

Még hétfőn beültünk a már említett indiai-mexikói étterembe a hunokról filmet forgató Füredi Zoliékkal, akik tök váratlanul toppantak be a kollégiumba, aztán némi kaja meg sörözés után folytattuk az estét Ganboldéknál, aki mongol, de Magyarországon végzett magyar szakot, a felesége magyar és magyar irodalmat fordított mongolra, illetve mongolt más nyelvekre. Érdekes este volt, jó későn értünk haza, de legalább a városon nem kellett keresztülgyalogolni, köszönhetően annak, hogy itt kb. minden autó taxiként is működik és kilométerenként 600 tugrikért elvisznek a kért helyre (ha valamennyire útba esik vagy ráérnek, a buszjegy amúgy 400 tugrik és a forintosított összeghez hattal kell osztani).

Valamelyik nap még vettem mongol telefont meg egy adag képeslapot (elvileg két hét alatt haza is érnek), illetve elmászkáltunk földeríteni kicsit a belvárost.

A parlament, középen Dzsingisz kán szobra

Építkezés a Sükhbaatar tér (kb. Ulánbátor főtere) mellett

A híres Ulánbátor szálloda (ami persze ronda szoci épület)

A még híresebb Ikh Delguur (Nagyáruház), ami szintén ronda

Kilátás a kollégiumból, a kerek izék a Dashchoilin buddhista kolostor épületei

Utazás

A Budapest-Moszkva repülőút nem volt igazán érdekes, pedig először ültem nagy utasszállítón. Simán ment minden, Budapest érdekes volt fölülről, csak nagyon hamar elhagytuk, a felhők is szépek meg minden. A hely kicsit szűkös volt, de néhány óra alatt megérkeztünk Moszkvába, ennyit simán ki lehetett bírni így. A kaja elég szegényes volt, ennyi pénzért normális táplálékot is adhattak volna, nem csak ilyen kis gagyi szendvicseket. 

Moszkvába érkezve valahogy bekerült elénk az egész koreai turistacsoport, végig kellett várni, hogy mindegyiküket átvilágítsák, ami cipőlevétellel meg ilyenekkel együtt elég soká tartott. Aztán kiszabadultunk a hatóságok karmai közül, a normál tranzitterületre kiérve viszont kiderült, hogy gyakorlatilag az egész repülőtéren, ha jól emlékszem, négy terminálon keresztül kell mászni. Plázafíling, böszmedrága kaják, kelletlen oroszok, de legalább volt wifi. A négy óra várakozási idő egész hamar lement, a mongol gépnél pedig már mongolok is álltak a sorban. 

Az egyik hátsó aeroflotossal mentünk Mongóliába

Nem hóttam meg!* :)

Nyugi, életben vagyok, csak a koliban nincs net. Sikeresen megérkeztünk, elkezdtük földeríteni a várost, ma megvolt az első óra is (mongol nyelvtan). Most egy Los Bandidos nevű mexikói-indiai étteremben ülök, ahol van wifi, de kicsit drága, úgyhogy nem lesz törzshely belőle. Bővebben majd később :)

--
*Olvassatok Pratchettet. 

Moszkvából

Egy órája megérkeztünk Moszkvába, itteni idő szerint nyolckor megy az ulánbátori gép. Addig is pár fotó: 

még Budapesten

ilyen belülről a gép, átlag volánbuszos színvonal, csak a lábtér volt kicsit nagyobb...

Budapest fölülről, Ügető meg talán a Sportaréna is kivehető (Hungária # Kerepesi)

ennyi volt az összes kaja...

ez már a moszkvai reptér

csövező a tranzitutasoknak

És akkor még szűk másfél óra a géphez sorbanállásig, kéne szerezni valami kaját :) 

Pár óra múlva indulok. Holnap ilyenkor már Ulánbátorban leszek, majd utána írok bővebben :) 

A felirat és a dekoráció értelmezéséhez olvassatok Pratchettet 

Repülőjegy 2.

(gyatra fotosop gimp-munka)

Először is fekete pont a székesfehérvári Vista irodának. De olyan, amire jön a kraken. Szó nélkül törölték a repülőjegy-foglalásomat, pedig telefonszámot és mailcímet is kértek, mondván, hogy majd szólnak, ha a légitársaság szigorít a feltételeken és hamarabb ki kéne fizetni. Hát ez szépen elmaradt... 

Na de ennyire nem sz@r azért a helyzet: közben megnyitották a január végi visszautas járatokra szóló foglalást az oroszok, úgyhogy most van nem sokkal drágábban aeroflotos jegyem (a légitársaság irodájában egy húszassal olcsóbb volt, mint az utazási irodában lett volna), szeptember másodikai indulással (aminek van egy olyan előnye is, hogy Nóri is azzal repül és így senki nem megy egyedül) és majd január 30-án jövök haza. Gyertek integetni, konkrét időpontot mailben/telefonon/személyesen :) 

Az utókor számára megörökítendő infók: 

Nem ilyen körülmények között fogunk utazni... 

Az oroszok elég szigorúan veszik a csomag-dolgokat: 158 cm lehet a bőrönd három dimenziója összeadva (vagyis mondjuk 80*50*28 cm, ami 112 literes bőrönd, de a lényeg a külső méret, nem a térfogat!), valamint 23 kg. Ha valakinek nagyobb a bőröndje (pár centi plusz állítólag még beleférhet), akkor annak 100€ pluszt kell fizetnie, a méretkorlátba beleférő második bőrönd viszont "csak" 50€, tehát sok cuccal utazóknak hasznosabb, ha inkább két csomaggal mennek, mint egy hatalmassal. A kézipoggyászra nem mondtak méretbeli korlátot (csak annyi, hogy elférjen normálisan, ha nagy - mondjuk egy cselló vagy hasonló méretű hangszer -, akkor annak adott esetben külön jegyet is kell venni a szomszéd ülésre), a súlya pedig 10 kg lehet. 

--

Megjegyzés: a repülőjegyes füzetkében két oldalnyi Сибирская Корона  sörreklám van és itt oldalt a nap mongol szava пиво :D 

Repülőjegy

A kép csak illusztráció (forrás)

Tegnap bejártuk az Aeroflot budapesti irodáját és az onnan pár percre lévő Vista utazási irodát, repülőjegy-foglalás miatt. Az akció csak félig volt sikeres, részemről legalábbis elég kellemetlen, mivel az egy átszállásos (Aeroflot) megoldás esetén nem tudnék január végén visszajönni Moszkvából (mert még nem nyitották meg a foglalást a jan. 10. utáni gépekre), a másik verzió (két átszállás, Lufthansa + Air China) pedig azzal járna, hogy kb. 20 órát lennék kénytelen csövezni Pekingben.

Peking (forrás)

Pekinget persze érdekes lenne megnézni, csak hát a reptérről kilépéshez vízum kell, egyedül egy huszonkétmilliós városban meg azért mégiscsak kissé zavarba ejtő lehet, főleg, hogy csak egészen alap kínai írásjegyeket tudok elolvasni, a beszédtudásom meg nagyjából megáll a "Nyi haó?" szintjén.

Szóval most dilemma van, a kérdés viszont ideális esetben megoldódik azzal, hogy a szegediek válaszolnak és kiderül, hogy ők is Pekingen át terveznek jönni és akkor, amikor én, vagy pedig ráfizetek és Ulánbátorban szerzek külön Moszkva-Budapest jegyet visszafelé majd valamikor októberben.

Ja, és ha valakinek van pekingi ismerőse, aki hajlandó lenne egy napon keresztül kalauzolni, az sem lenne rossz megoldás, szóval szóljatok, ha netán... :)

Így kéne menni, csak hát... (forrás)

Amúgy bocs, hogy még semmi igazán érdekesről nem tudok írni, csak a szenvedés megy, de talán ez is tanulságos lesz az utánunk következőknek...