Halloween

Múlt héten kiraktak az egyetemen egy szép nagy plakátot, rajta denevérekkel, tökökkel meg ilyesmikkel: Halloween-partit hirdettek. Pénteken a termeket is körbejárták az angol szakosok, hogy minél több külföldit be tudjanak szervezni, amit hétfőn, a buli napján is megismételtek (igaz, ekkor a kicsit nagy arcú észak-koreai srác elhajtotta őket – a tanár helyett – hogy most óra van).

A bábeli sörözés második felvonása alkalmával, még pénteken a koliban is ment a győzködés, de mégiscsak hétfőről volt szó, úgyhogy elég kevesen akartak kötélnek állni, a hétfői szünetben is csak hárman másztunk el jegyekért (a terembe visszaérve kiderült azért, hogy az egyik koreai csaj is talán jön). Én a magam részéről úgy voltam vele, hogy lesz egy halom mongol, a korábbi tapasztalatok alapján elég érdekesen fogják adaptálni a kultúrájukba annyira nem illeszkedő elemeket, úgyhogy egy próbát megér, max. eljövök tíz perc után, ha nagyon sz@r a zene.

Suli után még bementem egy kicsit netezni az egyetemre, utána meg venni némi kaját (a szárított lóhús mogyoróvajas barna kenyérrel elég jó, szeretem a fúziós konyhát :D), aztán a koliban elkezdtem összerakni a következő blogbejegyzést (amit csak erős gyomrúaknak ajánlok, ha kikerül, mongolosoknak viszont kötelező). Szépen sütött a nap, jó viszonylag keveset dudáltak az autók az ablak alatt, egészen kellemes délután volt.

A buli öttől tartott tízig (elvégre hétfő van és másnap suli), a többiek eleinte nagyon oda akartak menni az elejére (a plakáton ingyen enni- és innivalóval csábították a népet, ennek okán bennem is felmerült a gondolat, hogy az ideális érkezési időpont öt előtt öt perccel, távozási pedig öt után tizenöt perccel), de végül csak valamikor hat előtt nem sokkal indultunk el. Nóri, Ségoléne, és az utóbbi egyik mongol haverja alkotta a társaságot, akikkel nekiindultam a lassan besötétedő városnak. A helyszínről tudtam, hogy valahol a Birkózópalota közelében van, de a többiek közelebb álltak a szervező sráchoz, amikor magyarázta, hogy hova kell menni, és egyébként is volt egy mongol a csapatban, úgyhogy nem foglalkoztam ezzel különösebben, ami persze hiba volt. A Birkózópalotáig (ahol egyébként minden héten rendeznek valami koncertet, sporteseményt vagy mást) sima menet volt, ott viszont kiderült, hogy senki nem figyelt igazán, mindenki a másiktól várta, hogy megjegyzi, hogy hova kell menni. Néhány perc kérdezősködés után valaki azt mondta, hogy ugyan ő sem ismeri a helyet, de valahol a piac felé lehet, nézzünk körül arra.

Oké, más ötletünk úgysem volt, elindultunk a piac felé, útközben a lehető legtöbb embert leszólítva, akik mind értetlen fejjel néztek. Közben teljesen sötét lett, a levegőben megállt a füst és befagytak a pocsolyák. A piachoz vezető úton nézelődtünk körbe-körbe, hátha észrevesszük a helyet, ami egy „barbecue chicken” kajálda fölött található (amúgy a mongol srác végig arról magyarázott, hogy ez elég sz@r támpont, mert az egész város tele van ilyenekkel), hát nem így lett. Miután már mindenki azon pörgött, hogy mi a fenéért nem írtak rá egy telefonszámot a meghívó-jegyre, vagy miért nem kértük el valamelyik szervezőét, a mongol srácnak eszébe jutott, hogy fölhívja valami hökös (vagy ilyesmi) ismerősét, aki ismeri a szervezőket. Lement a kör, közben visszamentünk majdnem a Birkózópalotáig (mert ugye azt mondták, hogy a közelében van), ahol is egy újabb telefonálás után kiderült, hogy mehetünk vissza a piachoz, mert valahol ott leledzik a hely. Mindenki nagyon örült ennek, a megfagyást elkerülendő, inkább busszal mentünk kemény egy megállót (gyalog gyorsabb lett volna) és észre is vettük az út túloldalán a halványan világító neontáblát. A gond csak az volt, hogy a hely neve és a csirkés nem egymás mellett voltak, a legközelebb eső bejárat viszont fölfelé vezetett, úgyhogy megindultunk. Az első emeleten kiderült, hogy ez valami vudufigurákkal dekorált koreai kajálda, visszamenve az utcán lebzselő emberek egy pinceklubra mutogattak, hogy ez az. Első emeletről volt ugyan szó, de hátha mínuszban gondolták, bementünk. Nem az volt, kijöttünk. A járókelők most egy gyógyszertár és a mellette lévő bolt felé mutogattak, hogy ott kell bemenni és föl az első emeletre, ide már meg sem próbáltunk bejutni, mert egyértelműen nem volt fölfelé vezető lépcső, harmadik próbálkozásra, a hely táblájától vagy négy bejáratnyira viszont fölfedeztünk egy másik koreai éttermet, amire ki volt írva öles betűkkel, hogy BBQ. Legnagyobb megdöbbenésemre innen tényleg vezetett fölfelé egy lépcső és valami zeneszerűséget és sok ember távoli moraját is lehetett hallani. Tényleg megtaláltuk volna?

Igen. A lépcső tetején néhány fekete ruhába és maszkba vagy más jelmezszerű kiegészítőbe burkolt mongol állt sorba hasonlóan szerelt, jegysarok-letépkedői feladatot ellátó egyetemisták között. Túljutva rajtuk kiderült, hogy egyetlen nagy teremből áll a hely, az egyik végén bárpulttal, egy vécével (mármint egy darabbal, ami előtt folyton állt a sor) és egy pici odúval, ami a ruhatár szerepét töltötte be és egy alacsony, de cserébe széles csaj várakozott benne elemlámpával. A dekorációt papírból elég bénán kivágott, a plafonhoz fonallal rögzített pókok és denevérek (általános iskolás stílus), hasonlóan rögzített keresztek (vajon minek?) és a padlón szétszórt lufik (ezeket a tűsarkút viselő mongol lányok előszeretettel durrantották ki szórakozásképpen) jelentették.

Már elsőre kiderült, hogy ezt nem nekem találták ki: az elektronikus izére ugrálásnál sokkal jobban preferálom az élő zene mellett ücsörögve sörözést, de végül is itt úgysem ismer senki, sz@rul érezni meg nem akarom magam, úgyhogy talán alkalmazkodni kéne... Ez persze kudarcra ítélt ötlet volt: egyrészt rajtunk kívül nem volt más európai (tehát mindenki bámult), másrészt nem volt jelmezünk (egy maszkot be kellett volna szerezni, azzal a fejemen akár szótlan mongolnak is hihettek volna a sötétben), harmadrészt nem tudok táncolni.

Az ingyen ellátmány csipszből, kólából és valami répaszínű löttyből állt. Ez utóbbit egy akváriumszerű izéből töltötték egydecis műanyagpoharakba merőkanállal, multivitaminos gyümölcslé-íze volt és állítólag alkoholtartalma is, amit erősen kétlek (vagy ha igen, akkor valahol 0,5% körül). Itt kellett volna azt mondani, hogy kösz, akkor részemről ennyi, amikor is megjelent a látóteremben egy eléggé bénán fröccsöntött műanyag koponya-maszk vörösre festett fogakkal és a nevemen szólított. Néztem rá kérdő tekintettel, hogy hát te mégis ki a fene vagy, erre közölte, hogy egy szörny és ki akarja szívni a véremet. Aztán odafordult Nórihoz és Ségoléne-hoz és nekik is előadta a mutatványt, majd az ember röhögve lehámozta magáról a maszkot és előbukkant alóla az a srác a mongol nyelvi tanszékről, akit a diákigazolvány meg ilyenek miatt szoktunk zaklatni. Hát jó...

Valamit muszáj volt csinálni, ami jelen esetben némi sör beszerzését jelentette a bárpultnál, utána pedig körbeállást és „zenére” mozgást dumálással (a részleteket inkább kihagyom). Nagyjából húsz percenként ezt a tevékenységet megszakították valami gáz partijátékkal, amitől – és attól, hogy a nagyjából százötven táncikáló és egymásról ostobán (bár nyilván erotikusnak szánt módon) pózolós „partifotókat” készítő lányra jutott tíz-tizenöt mozdulatlanul ácsorgó fiú – az egész leginkább egy általános iskolai nyolcadik osztályos sulibulira emlékeztetett.

Nagyjából egy óra elteltével, amikor éppen a vécébe próbáltam bejutni, felbukkant egy koreai csaj a csoportunkból egy másikkal, akit még nem láttam korábban. Elirányítottam őket a ruhatár-odúhoz, pechjükre zárva volt. Azért kabátostul is elindultak a helység másik vége felé és nem is láttam őket egészen addig, amíg egy újabb óra múlva immár sokadjára is megjelent a tanszékes fickó a maszkjával és elkezdte magyarázni, hogy foglalkozzunk szegény koreaiakkal, mert unatkoznak. A foglalkozás első lépéseként rávettem őket arra, hogy adják le az addig kézben szorongatott kabátjaikat, aztán el is vegyültek egy kezdő csoportos, indiainak látszó, de állítólag laoszi lány és társasága körében. A következő partijáték idején viszont mellénk ültek le és kölcsönös bemutatkozás és „te mit tanulsz és miért” jellegű kérdések után az új koreai, aki valamitől eléggé barátkozós hangulatban volt, felajánlotta, hogy segít nekem nyelvet tanulni (gy. k.: mongol főszak mellett koreai minorom van). Megköszöntem, aztán elfelejtettem a nevét.

Nem sokkal kilenc után a koreaiak leléptek, háromnegyed tíz körül pedig mi is föladtuk, meg addigra már egyébként is mindenki a ruhatár körül rajzott, próbálta levedleni a jelmeze darabjait vagy éppen magára húzni némi ruhát, hogy ne fagyjon kővé odakint (mongolokról van szó, itt a -10 fok ilyenkor este megszokott és nem zavarja őket, de azért mindennek van határa). Felöltöztünk, összeszedtük a mongol srácot, aki végig a sarokban kornyadozott, mert a belga csaj nem foglalkozott vele eleget, stoppoltunk egy autót (itt majdnem minden autó taxi és kilométerenként 600 tugrikért – kb. 100 forint – elvisznek a kért helyre) és visszajöttünk a koliba.

Ma pedig, az egyetem felé menet és az épületben egész fura élményben volt részem: eddig is néztek, mert hogy jé európai, de most nem csak néztek minket, hanem felismerés látszott a szemükben, néhányan vigyorogtak, köszöntek stb. Olyanok, akiket korábban szerintem nem is láttam. Menthetetlenül celebek lettünk?