Bábeli hangulat

Tegnap este kb. ilyenkor békésen néztem a Trolljegeren c. filmet (zseniális alkotás mellesleg és turisztikai kedvcsinálónak is tökéletes), amikor csöngött a telefon. Abbas hívott, az afgán srác a szintről, hogy itt vagyunk-e a koliban. A válasz értelemszerűen igen volt, két perccel később be is lépett az ajtón és a kötelező udvariassági körök lefutása után mondta, hogy páran kint söröznek a folyosón, valami spontán bemutatkozásféle van kialakulóban. Oké, az ilyesmit nem érdemes kihagyni. Két évet töltött már itt, ismeri a környéket, úgyhogy tudott mondani egy éjjelnappalit a közelben (éjfél körül járt az idő), ahol föl lehet tankolni sörrel, ami meg is történt (közben láttam pár csúnyán részeg mongol arcot, nem tudom, hogy mekkorák a túlélési esélyeik egy olyan városban, ahol a csatornáknak elég gyakran nincs fedele és a közvilágítás is általában hiányzik. Körbekopogtam, hogy van-e valaki, aki még csatlakozna a már ismerős emberek közül, mert Abbason kívül csak egy meglehetősen belassult olasz-belga-lengyel srác és egy lengyel lány ült a folyosón valami miatt ottfelejtett szőnyegtekercseken, na meg Nóri is jelen volt persze, a próbálkozás részben sikeres volt: a német lány előbújt egy üveg borral meg valami csokis sütivel (ilyen szeletelős, piskótaszerű dolog volt, elég finom) és Kaito, az egyik japán is ledobta magát az addigra már kitekert szőnyegre. 

Kezdetnek mindenki jól elmondta a saját nevét (és nem próbálkozott azzal, hogy a többiekét megjegyezze, aztán elkezdődött az ivás-evés-eszmecsere. Angolul, hogy máshogy. Nomármost ennyiféle akcentust hallgatni önmagában is érdekes, hát még amikor komolyabban elkezdett csökkenni a sörkészlet, ráadásul addigra már visszaért Segolene (bocs, most nem szöszölök francia ékezetekkel) és Lida (a nemrég érkezett cseh lány, akinek afféle kedveskedésképpen az oroszok elhagyták a bőröndjét és csak napokkal később jutott hozzá a cuccaihoz), akik már alapoztak valami külföldis buliban, harmincpluszos üzletemberekkel és effélékkel. Őket követve befutott a laoszi különítmény is, csak hogy teljes legyen a kép, sajnos közülük csak egy beszélt angolul, de attól még mókás volt a dolog. 

Mindenki beszélt összevissza, értelmi képességétől és alkoholos befolyásoltságától függően, én a magam részéről a japán sráccal dumáltam kulturális dolgokról, Mongóliáról, arról, hogy amit itt gulyásnak hívnak, annak semmi köze a nevén kívül a híres magyar gulyásleveshez (itt valami pörköltszerű cucc, egész ehető), a gasztronómiai vonalat folytatva a japán és koreai konyháról meg az európai és ázsiai sörök közti különbségről, meg hát nyilván az anime-téma is előkerült (amihez nem értek eléggé), itt már a cseh lány is hozzászólt, mellettünk pedig Abbas és az olasz-belga-lengyel srác  valami politikai-gazdasági témáról vitatkozott bőszen, hatalmas érzelmeket víve az eszmecserébe.
Megpróbáltuk Abbasszal és a német lánnyal lefordítani a pólóm klasszikus mongol feliratát, aztán amikor ez nem volt sikeres, a szó az érdekesebb ulánbátori helyekre terelődött. Segolene bedobott a közösbe néhány sört (egyet lenyúltam), illetve előhozta féltve őrzött belga csokikészletét is (amit józanon már bán szerintem), ez pillanatok alatt elfogyott, még úgy is, hogy darabokra vagdaltam néhányat, mert azért belga csokit az ember nem eszik csak úgy kétpofára, hanem kiélvezi az ízét. 

Közben elsuhant egy-egy kínai (vagy belső-mongol) a folyosón a zuhanyzóval szerelt szobák felé/felől, de hiába invitáltuk őket, nem érdeklődtek különösebben irántunk. Sajnos sem ők, sem a koreaiak nem túl kommunikatív népség, persze nem is nagyon tudnánk velük beszélni, mert ők nem tudnak angolul, mi meg nem tudunk kínaiul és koreaiul (annyira legalábbis semmiképpen, hogy beszélgessek). 

A társalgás az idő előrehaladtával egyre kaotikusabbá vált, minden előkerült, valamikor három felé az álmos fejű portás is, aki normál éjszakákon a bejáratnál alszik a tévéje előtt, és megkérte a csapatot, hogy kicsit csöndesebben... A laosziak ezt jelzésnek vehették, mert nemsokára testületileg fölkerekedtek, fél óra múlva a cseh lány lelépett fogat mosni, ami már a bomlás elkerülhetetlenségét jelezte. Azért Kaitóval még megegyeztünk abban, hogy manapság az angol a kulcs szinte mindenhez, de más idegen nyelveket is jó dolog megtanulni, aztán négy óra lett (amikor hétköznapokon a másik japán srác kelni szokott - ez nem vicc, tényleg azt csinálja, hogy vacsi után bealszik kilenckor, hajnali négykor meg kiül a szobájuk előterébe tanulni) és átlagban elég álmosak voltunk ahhoz, hogy kimondjuk: mára ennyi. 

Vissza a szobába, három-négy nem fogadott skype-hívás, álmosság ellenben nuku, átvedlés pizsamába, bedrótozás (fülhallgató), metál benyom, hangerő közepesen fölteker, relaxálás. Ötkor sikerült is elaludni, tizenegykor pedig egy újabb telefonhívás ébresztett...