Sörért reklám

Délután békésen ücsörögtem a szobámban és a hétvégén beszerzett orosz kolbász falatozása közben próbáltam életet lehelni az amúgy elég döcögős netkapcsolatba, amikor kopogtatott a szomszéd lengyel antropológus, hogy külföldieket keresnek valami reklámfotózáshoz és cserébe sört adnak. Gondoltam, biztos jó móka lesz és az ingyensör sem megvetendő, szóval miért is ne. Azért volt egy kis dilemma, mert az egyik afgán srác korábban szólt, hogy az egyetemen lesz valami előadás hagyományos mongol játékokról, de mivel azokról már úgyis olvastam, az előadás pedig tisztán mongol nyelven ment, inkább a reklámfotózás mellett döntöttem.

Hatkor tehát becsatlakoztam a többiekhez, hatan be egy mongol fickó kocsijába, aztán irány a hely. Közben jó kis ízelítőt kaptunk az ulánbátori csúcsforgalomból (merje csak még egyszer valaki azt mondani, hogy a dugóban ülő autósok kevesebbet kapnak a kipufogógázból mint a gyalogosok vagy bringások...), poénkodtunk arról, hogy visznek a rabszolgapiacra, aztán még ha gyalogtempónál lassabban és kicsit kényelmetlenül is, de megérkeztünk. 

Először a mongol rossz ajtón tessékelt be minket, sajnos nem a masszázsszalon volt a forgatás helyszíne, másodjára viszont sikerült betalálni a szálloda ajtaján. Itt leültetett minket a szálloda egyik bárjában és mondta, hogy rendeljünk amit akarunk. Persze egyből megindult a keresgélés a legdrágább dolgok után, de sajnos nem volt semmi különleges az étlapon, csak üdítők, kávék, teák és minimális kaja. A lengyel srác persze kiszúrta a söröket a hűtőben és odaintette a pincérsrácot, hogy hozzon onnan (sör sem volt az étlapon), néhány sör és kávé volt az első menet. Egy idő után befutottak a reklámosok is (akik közül kettő már volt Budapesten), az egyik kiosztotta a névjegyét (repülőjegyeket árul), dumáltak egy darabig, ráapplikáltak egy Canon EOS-t egy normál tévékamera állványára (plusz monitorral, külső mikrofonnal stb., amúgy videóztak vele) és elmagyarázták, hogy mit kéne csinálnunk. Engem kiszemeltek pultosnak, a többiek lettek a külföldi vendégek. 

Mert hogy a sztori szerint egy londoni kocsmában vagyunk, a Niiszlel* sörös pólót viselő, kerek fejű mongol pedig rendel egy Guinesst és arról kezd magyarázni, hogy mennyi országot bejárt már (Törökország, Németország és Magyarország egész biztosan a listán volt), de a legjobb az otthoni Niiszlel (ami erősen kérdőjeles...). A cseh és az egyik lengyel lány a fagyispultnál állva tanácstalankodik az étlapot bámulva, én közlöm, hogy nincs kividzsúz, a lengyel odaszól a csehnek, hogy úgyis gazdagok, rendeljék a legdrágább dolgokat, én röhögés visszafojt, odafordul a mongolhoz, Guiness kitölt, ő belekortyol és monologizál... Utána megfogja a sörösdobozt és tovább szövegel, én adom a sablon sapost és törölgetek, a másik lengyel csaj keresztülsétál a színen, a lengyel srác dohányzik és Coronát kortyolgat a háttérben. A lengyel srác olvas, a mongol a sörrel odasétál és belebámul az újságjába, közben képen kívül a valódi mongol pultossal haverkodom (a lányok a háttérben nevetnek). Nem sokkal később véget ér a mi részünk, visszaülünk az asztalhoz és rendelünk egy következő kört, amíg iszogatunk, mögöttünk a mongolok pár átlag mongol arccal fölvesznek még néhány jelenetet arról, hogy mennyivel is jobb a Niiszlel mint a nyugati sörök, majd az egész véget ér és kivonulunk. 

Nos, a saját érdekükben remélem, hogy a tévénézőket jobban meg tudják győzni, mert engem nem sikerült... 

A koliba visszaérve a német lány kopogott az ajtómon, aztán a nevetéstől roskadozva beesett rajta, ugyanis a lengyelek elmesélték neki, hogy mi volt ez az egész... Aztán amikor kicsit magához tért, elmondta, hogy a mongol játékos előadást egy kétszáz fős előadóban tartották, ahol volt harminc külföldi a koliból és tíz mongol, és az elején lévő morin húron zenélést leszámítva az egész nagyjából hatodik osztályos színvonalú volt. Kölcsönösen kiröhögtük egymást, aztán ment mindenki a dolgára. 

--

*Főváros