Tegnap búcsúbulit rendeztünk a koliban a távozó Stephane (az olasz-belga-lengyel srác) tiszteletére.
Az egész úgy indult, hogy bejelentette, hogy főzni fog valami jó kaját búcsúzóul, ami elég komoly vonzerőt jelentett a negyedik szint lakóinak számára. A valóság viszont az, hogy az egyik lengyel lány, a cseh lány, egy tajvani és szerény személyem aprítottuk-pucoltuk a kajához valót, amit utána az afgán srác főzött össze valami zöldséges curryfélévé. Szerencsére elég ehető volt és a mennyiség sem volt kevés az addigra odagyűlt kb. tizenöt embernek, táplálkozás után pedig kivonultunk a konyhából a folyosóra a szokott helyre, a szokott tevékenységet (italozás, beszélgetés) végezni.
Még néhány órával korábban írtam smst japán haveromnak, Kaitónak, aki egy mongol családhoz költözött, hogy jöjjön, mert esemény van, és jött is, sörökkel. Vele és Meqdaddal, a másik afgánnal dumáltunk mindenféléről sokat, meg egy laoszi is hozzánk csapódott később, közben az európai lányok valami játékhoz írogattak papírcetliket - Franziska ma a német intézet farsangjára volt hivatalos és rajtunk akarta letesztelni a játékot. Tipikus közepesen gagyi partijáték volt, fecniken testrészek nevei, emberek párban, a cetliket a megfelelő testrészeket összeérintve kell tartani és amelyik pár a legtöbbet tudja arcraesés nélkül megtartani, az nyert. Nem mondom, hogy osztatlan sikert aratott a kezdeményezés, de azért volt néhány résztvevő, hamarosan viszont megjelent egy nagy csapat laoszi egy tortával és énekelve, az egyik csajnak ugyanis születésnapja volt. Heppibörzdéj tújú, gyertyaelfújást, aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a csaj a tortával és egy kanállal körbejár és mindenkinek a szájába töm egy adag tortát. Amúgy egész ehető volt.
Dumáltam egy sort a tajvani lánnyal, aki zenét tanul itt (masteren vagy annak az itteni megfelelőjén, a kínai furulyát vagy mit pedigt morin húrra cserélte a képzésének ezen a szintjén) és személyesen ismeri az Altan Urag tagjait, közben a belga lány meg néhány követője megpróbálták rábeszélni a népeket, hogy tartsanak velük a közelben lévő nájtklubba, persze nyilván nemet mondtam. Ők pedig megszívták, mert nem engedték be az összeszedett harminc embert helyhiány miatt, az éjszaka viszont nem a mi szintünkön, hanem kettővel lejjebb, a laosziaknál folytatódott.
Valami sz@r gépzenét nyomattak és az impulzívabbak/részegebbek folyamatosan rángatták az embereket, hogy menjenek táncolni, úgyhogy bebástyáztam magam Kasia, Yifan, Kaito és az egyik fotel közé, előbbi egy üveg sörrel is megdobott (nyilván nem szó szerint). Nem tudom már hogyan, de egy idő után a beszélgetés arra terelődött, hogy milyen sz@r már, hogy megismerünk itt egy csomó tök jó arcot, aztán vagy hazamegy az ember a saját országába, vagy a többiek mennek el, amitől mindenki jó szomorú lett...
A burját/orosz kolitársak egy részéről kiderült, hogy ismernek egy csomó embert az ELTE mongol szakról, aztán Kaito bejelentette, hogy éhes, úgyhogy adtam neki instant ráment (ha már kaptam tőle sört, meg egyébként is), én is betoltam néhány szelet kenyeret, táplálkozás közben japánul is kommunikáltunk valamennyit, állítólag a kiejtésem elég jó, csak szavakat kéne tanulnom. Utána visszamentünk a többiekhez, az új lengyel srác is odaült és megbeszéltük, hogy "Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.".
Amikor vége lett az egésznek és följöttem a szobámba, a folyosón, ahol korábban a nemzetközi csapat mulatott, nagyjából tíz burját néptáncolt és énekelt, egy kicsit néztem őket, aztán a szükséges előkészületek elvégzése után, fejemen a párnás, aktív zajszűrős, metáltól dübörgő fülessel beestem az ágyba. Sajnos az új szobám pont a társalgórész mellett van, az az egy darab vékony fal pedig nem elég a zaj és pláne a dobogás megállítására, ebből adódóan kissé nehéz volt elaludni, de végül csak sikerült.
Muszáj is volt, mert kedden nyelvtan zh és arra tanulni is kell...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése