2011. október 24., hétfő

A nemzetközi tanulmányok iskola (tanszék) huszadik évfordulója

Ül az ember a teremben és várja, hogy kezdődjön az óra, amikor arra lesz figyelmes, hogy a koreaiak valamit magyaráznak egymás között. Az már kiderült, hogy nem hajlandóak (vagy nem képesek) angolul kommunikálni, a mongoljukat meg nem értem még akkor sem, ha azt a szöveget olvassák föl, ami ott van előttem is a tankönyvben, úgyhogy nem próbálkoztam, kivárni mindig érdemes. Aztán az egyik odaszólt mongolul (és érthetően!), hogy nem lesz óra, hanem helyette valami filmet nézünk, irány a tanári. 
Oké, menjünk. 

Hát minden volt, csak filmnézés nem (az óra viszont tényleg elmaradt): a tanári terem hátsó falára projektorral kivetítettek mindenféle weboldalakat (elsősorban mongol híroldalakat meg az egyetem honlapját) és azokról magyaráztak a különböző tanárok egymás szavába vágva, másfél óra unalom után pedig kiderült, hogy a változatosság kedvéért a következő órát sem tartják meg. Elvégre péntek van vagy mi, ilyenkor már minek. Egyébként írás és beszéd lett volna, a beszédtanárnőt egyébként sem bírom, úgyhogy annyira nem bántam. 
A belga lány még közben mondott valamit arról, hogy a laosziak közül páran fellépnek valahol, amiről beugrott, hogy amikor a zuhanyzóra vártam pár napja, akkor az angolul tudó laoszi srác is mondta, hogy ezért nem érnek rá péntek este. Rákérdeztem és elmondta, hogy Laosz és a Mongol Állami Egyetem közötti együttműködés nemtomhányadik évfordulója miatt van az egész és menjünk és nézzük meg. 
Bevásárlás, táplálkozás, fölöltözés, indulás. 
Hol lesz? Valami nemzeti kulturális palotában. Az meg mi? Soha nem hallottam róla... Valami oszlopos épület? Biztos a színház. 

Hát nem az volt. A színházat még mindig felújítják, bent ugyanúgy próba volt és ugyanúgy nem állított meg senki, mint a költős alkalomkor, az elején pedig két nagy transzparens lógott, valami "Mongol építészet 1956-2011" eseményt hirdetve. Na de akkor mi a fene az a nemzeti kulturális palota? Senki nem tudta, sem a színházasok, sem a bábszínházasok, sem a Chinggis Pub személyzete, sem a szomszéd irodaház előtt várakozó hátizsákos európai. Bár... ez utóbbinak legalább volt használható ötlete: nézzük meg az opera melletti táncszínházat, hátha. Megnéztük, ott éppen valami nagy dologra készülnek, tele van emberrel, a bejáratnál egy mongol srác angolul kérdezi, hogy honnan jöttünk. 
Elgondolkozom, hogy mi a helyes válasz, Segolene viszont már mondja a jelszót: "From the university". A francia akcentusra tesz valami megjegyzést a srác, aztán mutatja, hogy hova üljünk. Bazinagy terem, tele mongolokkal, külföldi alig. Ebből adódóan megint nézegetnek, fotóznak és a tévések is az arcunkba irányítják a kamerát, mert hát mégiscsak menő, hogy nyugatiak ülnek a közönségben. 

Aztán elkezdődött. Az iskola (=tanszék, csak amerikai rendszerben) vezetője beszédet tartott arról, hogy milyen szép és jó dolog is, hogy már húsz éves a hely és ilyen sok országgal van kapcsolat (kiosztották a beszéd angol változatát), aztán betettek egy filmet a suliról. Hang persze nem volt, ezzel elszöszmötöltek pár percig, a javarészt hallgatókból álló közönség meg röhögött a bénázáson, aztán csak sikerült valahogy megoldani és lement a filmecske, melyben tanárok magyaráztak arról, hogy miért is tök jó ez a hely. Ezután a műsorvezetői teendőket ellátó fiú és lány sorban szólították a megjelent külföldi professzorokat összes címüket felsorolva, majd maguk az említettek is felvonultak a színpadra és lecsüccsentek az asztal mögé. 

A díszvendégek. Balról jobbra: Orosz, orosz, koreai, japán (?),  tanszékvezető, amerikai

2011. október 19., szerda

Három szomorú halom

Nem kell semmi rosszra gondolni, ez egy mongol opera címe, amit szombaton láttam. Igazság szerint nem is egészen tökéletes, mert a bemutatás előtt megváltoztatták a végét hepiendre, de ilyen apróságokba nem érdemes belekötni :) 
Az opera a Szükhbaatar tér oldalában leledzik, a táncszínház mellett, egy elég apró, fehér oszlopos épület. Ez a részlet fontos, mert mi tévedésből a táncszínháznál próbálkoztunk először, ott meg nem értették, hogy mit akarunk, de végül csak sikerült megtalálni a helyet és összefutni Kata és Ganbold ismerősével, aki az olcsó jegyeket szerezte. A jegyszedőkön túljutva már nem volt gond (kénytelenek voltak elhinni, hogy gyerekek vagyunk :P), egyszerűen megtaláltuk a székeket is (bár szerintem nem oda ültettek, ahova kellett volna). Az operaház tényleg kicsi, ennek köszönhetően viszont teljesen jól belátható hátulról, az emeletről is, nem kell távcsővel szórakozni, mint otthon. 

Nyitójelenet

2011. október 15., szombat

Bábeli hangulat

Tegnap este kb. ilyenkor békésen néztem a Trolljegeren c. filmet (zseniális alkotás mellesleg és turisztikai kedvcsinálónak is tökéletes), amikor csöngött a telefon. Abbas hívott, az afgán srác a szintről, hogy itt vagyunk-e a koliban. A válasz értelemszerűen igen volt, két perccel később be is lépett az ajtón és a kötelező udvariassági körök lefutása után mondta, hogy páran kint söröznek a folyosón, valami spontán bemutatkozásféle van kialakulóban. Oké, az ilyesmit nem érdemes kihagyni. Két évet töltött már itt, ismeri a környéket, úgyhogy tudott mondani egy éjjelnappalit a közelben (éjfél körül járt az idő), ahol föl lehet tankolni sörrel, ami meg is történt (közben láttam pár csúnyán részeg mongol arcot, nem tudom, hogy mekkorák a túlélési esélyeik egy olyan városban, ahol a csatornáknak elég gyakran nincs fedele és a közvilágítás is általában hiányzik. Körbekopogtam, hogy van-e valaki, aki még csatlakozna a már ismerős emberek közül, mert Abbason kívül csak egy meglehetősen belassult olasz-belga-lengyel srác és egy lengyel lány ült a folyosón valami miatt ottfelejtett szőnyegtekercseken, na meg Nóri is jelen volt persze, a próbálkozás részben sikeres volt: a német lány előbújt egy üveg borral meg valami csokis sütivel (ilyen szeletelős, piskótaszerű dolog volt, elég finom) és Kaito, az egyik japán is ledobta magát az addigra már kitekert szőnyegre. 

Kezdetnek mindenki jól elmondta a saját nevét (és nem próbálkozott azzal, hogy a többiekét megjegyezze, aztán elkezdődött az ivás-evés-eszmecsere. Angolul, hogy máshogy. Nomármost ennyiféle akcentust hallgatni önmagában is érdekes, hát még amikor komolyabban elkezdett csökkenni a sörkészlet, ráadásul addigra már visszaért Segolene (bocs, most nem szöszölök francia ékezetekkel) és Lida (a nemrég érkezett cseh lány, akinek afféle kedveskedésképpen az oroszok elhagyták a bőröndjét és csak napokkal később jutott hozzá a cuccaihoz), akik már alapoztak valami külföldis buliban, harmincpluszos üzletemberekkel és effélékkel. Őket követve befutott a laoszi különítmény is, csak hogy teljes legyen a kép, sajnos közülük csak egy beszélt angolul, de attól még mókás volt a dolog. 
Mindenki beszélt összevissza, értelmi képességétől és alkoholos befolyásoltságától függően, én a magam részéről a japán sráccal dumáltam kulturális dolgokról, Mongóliáról, arról, hogy amit itt gulyásnak hívnak, annak semmi köze a nevén kívül a híres magyar gulyásleveshez (itt valami pörköltszerű cucc, egész ehető), a gasztronómiai vonalat folytatva a japán és koreai konyháról meg az európai és ázsiai sörök közti különbségről, meg hát nyilván az anime-téma is előkerült (amihez nem értek eléggé), itt már a cseh lány is hozzászólt, mellettünk pedig Abbas és az olasz-belga-lengyel srác  valami politikai-gazdasági témáról vitatkozott bőszen, hatalmas érzelmeket víve az eszmecserébe.
Megpróbáltuk Abbasszal és a német lánnyal lefordítani a pólóm klasszikus mongol feliratát, aztán amikor ez nem volt sikeres, a szó az érdekesebb ulánbátori helyekre terelődött. Segolene bedobott a közösbe néhány sört (egyet lenyúltam), illetve előhozta féltve őrzött belga csokikészletét is (amit józanon már bán szerintem), ez pillanatok alatt elfogyott, még úgy is, hogy darabokra vagdaltam néhányat, mert azért belga csokit az ember nem eszik csak úgy kétpofára, hanem kiélvezi az ízét. 

Közben elsuhant egy-egy kínai (vagy belső-mongol) a folyosón a zuhanyzóval szerelt szobák felé/felől, de hiába invitáltuk őket, nem érdeklődtek különösebben irántunk. Sajnos sem ők, sem a koreaiak nem túl kommunikatív népség, persze nem is nagyon tudnánk velük beszélni, mert ők nem tudnak angolul, mi meg nem tudunk kínaiul és koreaiul (annyira legalábbis semmiképpen, hogy beszélgessek). 
A társalgás az idő előrehaladtával egyre kaotikusabbá vált, minden előkerült, valamikor három felé az álmos fejű portás is, aki normál éjszakákon a bejáratnál alszik a tévéje előtt, és megkérte a csapatot, hogy kicsit csöndesebben... A laosziak ezt jelzésnek vehették, mert nemsokára testületileg fölkerekedtek, fél óra múlva a cseh lány lelépett fogat mosni, ami már a bomlás elkerülhetetlenségét jelezte. Azért Kaitóval még megegyeztünk abban, hogy manapság az angol a kulcs szinte mindenhez, de más idegen nyelveket is jó dolog megtanulni, aztán négy óra lett (amikor hétköznapokon a másik japán srác kelni szokott - ez nem vicc, tényleg azt csinálja, hogy vacsi után bealszik kilenckor, hajnali négykor meg kiül a szobájuk előterébe tanulni) és átlagban elég álmosak voltunk ahhoz, hogy kimondjuk: mára ennyi. 

Vissza a szobába, három-négy nem fogadott skype-hívás, álmosság ellenben nuku, átvedlés pizsamába, bedrótozás (fülhallgató), metál benyom, hangerő közepesen fölteker, relaxálás. Ötkor sikerült is elaludni, tizenegykor pedig egy újabb telefonhívás ébresztett... 

2011. október 12., szerda

Autómentes nap

Szombaton autómentes napot tartottak Ulánbátorban. A pénteki UB Post angol nyelvű helyi újságból értesültem róla és kíváncsi voltam, hogy hogyan fogják megoldani, mivel egy átlagos napon az egész város egy nagy dugó. Vannak is olyan poénok, hogy az ulánbátori vidéken rosszul lesz a friss levegőn és oda kell tartani a terepjáró kipufogójához, hogy magához térjen, vagy éppen ez a vicc: 
"Egy ulánbátori gyalogol az utcán, mellette egy autóból kiszól a haverja: 
 - Hova mész? Ugorj be, elviszlek! 
 - Kösz, de most nagyon sietek!" 
Szóval a helyzet elég rossz, úgyhogy kb. azt vártam, hogy lezárják mondjuk a Szükhbaatar tér körüli utakat és ennyi. Ehhez képest a belváros nagyrészéről kitiltották az autókat, budapesti viszonylatban ez úgy nézne ki, hogy legalább a Kiskörúton, de talán inkább a Nagykörtén belüli részt kéne lezárni. 

A parlament és a Szükhbaatar tér (az alsó képek ma készültek)

A mongolok ezt elég jól csinálták, de amíg ólmozott benzint használnak és minden idióta terepjáróba ül a városban közlekedéshez, na meg persze nem csinálnak valamit az Ulánbátor-környéki gyárakkal, erőművekkel és a jurtanegyedek szeneskályháival, addig ez is ugyanannyira látszatdolog, mint nálunk. 
A képhez persze hozzá tartozik, hogy amerikai pénzből egy halom olyan kályhát osztottak szét a jurtában lakók között, ami elvileg kevésbé füstöl, illetve bevezetik az éjszakai áram intézményét is, ami azt jelenti, hogy a jurtanegyedekben éjjel féláron lehet áramhoz jutni, hogy ezzel is segítsék a némileg környezetbarátabb fűtést (az erőművek azért szenesek, amennyire tudom), és a troli is feleannyiba kerül, mint az autóbusz (400 helyett 200 tugrik, vagyis 66 forint helyett 33 és a buszok jobbak, mint a régi Ikarusok Budapesten, de ez már új kérdéseket vetne föl, amivel most nem akarok foglalkozni...). 

A Béke sugárút (ami nem sugárút és nem is békés), kb. Ulánbátor főútja

Lovas critical mass sajnos nem volt... 

2011. október 5., szerda

Przewalski-lovak

Még múlt héten mondta Ségolène (a koliban lakó belga csaj), hogy néhány ismerősével el szeretnének menni a Hustai Nemzeti Parkba, ahol az utolsó igazi vadlovak élnek. Egy ilyen lehetőséget kár lett volna kihagyni, úgyhogy szóltam, hogy én is csatlakoznék, ha lehet, és hétvégén el is buszoztunk a nemzeti parkba lovat nézni. A szomszéd szobában lakó kínai lány is jött, aki gyakorlatilag nem tud angolul (koreaiul beszél ugyan, de úgy meg én nem annyira és egyébként is fura a kiejtése), illetve még az ulánbátori buszon összefutottunk Juliennel és Mattel, akik Ségolène francia és kanadai ismerősei. Juliennek nem csak a neve, hanem a fejszerkezete is tipikus francia, átlagos honfitársaitól eltérően viszont jól beszél angolul. Matt közepesen nagydarab, szakállas kanadai, aki a világot járja és gazdasági elemzéseket készít mindenféle érdekes országban, munka mellett mindig van ideje turistáskodni is, mint pl. most.