Mongol Nemzeti Múzeum

Aki olvasta az utóbbi pár bejegyzést, nyilván nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy eredetileg nem ide akartunk menni. A cél a Dzanabadzar Szépművészeti Múzeum lett volna, de télen zárva van hétvégén. Szerencsére a Mongol Nemzeti Múzeum elég közel van és még volt kb. két óra az egyébként meglepően korai zárásig, úgyhogy bementünk. Diákoknak féláron van a jegy, diákigazolványom ugyan nincs, de azért elhitték, hogy tényleg diák vagyok, még a tanszéken nyomtatott (aláírt, lepecsételt, fotóval ellátott) helyettesítő papírra sem volt szükség.

Bábel 2.

Tegnap búcsúbulit rendeztünk a koliban a távozó Stephane (az olasz-belga-lengyel srác) tiszteletére. 

Az egész úgy indult, hogy bejelentette, hogy főzni fog valami jó kaját búcsúzóul, ami elég komoly vonzerőt jelentett a negyedik szint lakóinak számára. A valóság viszont az, hogy az egyik lengyel lány, a cseh lány, egy tajvani és szerény személyem aprítottuk-pucoltuk a kajához valót, amit utána az afgán srác főzött össze valami zöldséges curryfélévé. Szerencsére elég ehető volt és a mennyiség sem volt kevés az addigra odagyűlt kb. tizenöt embernek, táplálkozás után pedig kivonultunk a konyhából a folyosóra a szokott helyre, a szokott tevékenységet (italozás, beszélgetés) végezni. 

A dalai láma Mongóliában

Senki nem tudott róla, hogy jön, egészen keddig, amikor már itt volt. Nyilván biztonsági okokból titkolták, hogy Japánból India felé megáll itt is egy hétre (Kína próbált nyomást gyakorolni Mongóliára, hogy csökkentsék az előadások számát, gondolom ha előre tudtak volna róla, hogy jön, akkor az egész látogatást megpróbálták volna lefújatni), amikor viszont megérkezett, mindenhol róla volt szó. Kezdődött azzal, hogy a mongol szakos levlistán megjelent az infó és a program mongolul, aztán este egy angol nyelvű program is előkerült és néhányan megbeszéltük, hogy délelőtt az egyik óra helyett megpróbálunk bejutni a Kulturális Központban (ami egyébként Táncszínház névre is hallgat) tartott előadásra.

Sziklarajzok

A folyónál mászkálás önmagában is elég érdekes volt, de rövid is, és mivel a csapatból nem látta még mindenki a sziklarajzos helyet, továbbmentünk arra. Igazság szerint senki nem látta korábban magukat a sziklarajzokat, mert amikor legutóbb arra jártunk, nem sikerült meglelni és most is szenvedtünk egy darabig a sziklafalat bámulva, egészen addig, amíg a cseh phd-ssel el nem kezdtünk fölmászni a sziklákra. És ott voltak: közelről szinte tökéletesen kivehetően, alul régebbi vörös rajzok, rajtuk fekete "Om mani padme hum" tibeti írással, illetve néhány egészen friss firka filctollal (ezek nem fognak szerencsére évszázadokig fönnmaradni. 

A lefényképezésük kissé nehézkes volt, a keskeny sziklakiszögelléseken nem lehet elég messzire menni és a gépem sem elég ahhoz, hogy igazán kihozza a színeket, de a semminél jobb. Íme: 

Befagyott a túlfolyó

A béna szóvicceket én sem szeretem. Kirándulni viszont jó dolog, és valamivel a vasárnapot is tölteni kell, szóval a múzeumos csapatot Franzival és egy cseh phd-ssal kiegészítve lementünk a Туул гол (Tuul folyó) partjára. Az éjszakai -10 fok alatti hőmérséklet, ami nappal olyan 2-5 fok körülire melegszik föl mostanában, megtette a magáét, a szabályozatlan mederben lassan áramló, viszonylag sekély folyó széle 2-15 méteren be volt fagyva. Távolról is nagyon szép látvány, közelről megnézve pedig egyenesen elképesztő: hihetetlen változatosságú tud lenni a jég, Franzival le is ragadtam bőszen fényképezni, amíg a többiek tovasétáltak. A jég kellemesen, néha pedig ijesztően recsegett a lábam alatt, de a jó képekért ennél nagyobb kockázatot is vállal az ember. Az eredmény:

Nemzetközi Intellektuális Múzeum

A halloweeni kóborlás közben láttam a panelok között egy épületet, amire rá volt írva, hogy "International Intellectual Museum". Meg is említettem a többieknek, hogy mégis mi lehet ez, de senki nem foglalkozott vele. Egészen odáig, amíg pénteken megint össze nem gyűltünk a folyosó társalgórészében és Lida oda nem szólt, hogy kéne menni valahova hétvégén, kirándulni vagy múzeumba vagy valami, mert a koliban dögleni unalmas. Az ilyesmivel mélységesen egyetértek, tehát nyilván rábólintottam és a szupermarketben helyben műanyagpalackba csapolt, egyébként nagyon kellemes sört iszogató lengyeleket is megkérdeztem, hogy nem akarnának-e jönni, ha már dwa bratanki vagyunk (ugye nem szomszédok, tehát nem utáljuk egymást). Kasia csatlakozott, az egyéb népeket annyira nem villanyozta föl a dolog, még azután sem, hogy ezt a múzeumot szemeltük ki úticélnak, ami pedig elég érdekes.

Másnap, szombaton hajnali tizenkettő után három perccel épp befejeztem korai, sajtkrémes kenyérből és citromos ásványvízzel alaposan felhígított teából álló reggelimet és már a kabátomat húztam, amikor Lida kopogott, hogy mivanmár, délről volt szó. Beszórtam a táskámba a szükséges felszerelést, bezártam az ajtót, összeszedtük a lengyel lányt és nekiindultunk. 

Vidámpark... vagyis majdnem

Ez az időszak minden jel szerint az elb.szott dolgokról szól, megint sikerült belefutni valami ilyesmibe.

Kedden Franzi, a szemben lakó német lány megosztotta velem a titkot: a kolis wifi a folyosó társalgórészén működik, csak a nyolc méterrel arrébb levő szobában nem. Már szkeptikus vagyok az itteni internettel kapcsolatban*, úgyhogy a biztonság kedvéért az egyetemről intéztem a blogfrissítést, levelezést, bankszámla-ellenőrzést, legnagyobb megdöbbenésemre ellenben, amikor visszaérkezés és táplálkozás után kipróbáltam, tényleg működött. Letölteni azért nem lehetett vele, a torrentprogram nem csatlakozott, így hát kénytelen vagyok kibírni még egy darabig a klasszikus X-Men rajzfilmsorozat első öt évada nélkül. Aztán egyszer csak ledobott a hálózat és nem is tudok azóta sem csatlakozni.

Próbáltam néhányszor még aznap este, az utolsó alkalommal sikerült belefutnom egy kisebb csapatba: Franzi (aki már röhögött rajtam, hogy állandóan kijárok netezni, amióta elmondta, hogy hol lehet), Lida, Veronika (akinek nem ez az igazi neve, de azt nem tudom, mert mindenkinek így mutatkozott be), illetve Kasa (aki biztos nem így írja a nevét, mert lengyel, de az meg hülyén néz ki magyarul) ücsörögtek a kanapén és az ablakpárkányon.

Mivel nem volt net, és egyébként is, nyilván beszédbe elegyedtem velük, egy idő múlva aztán a német lány előhozott egy szatyor bokacsontot, hogy játsszunk. Elmondva egyszerű: a csontokat szét kell szórni a földön, aztán ki kell szemelni két azonos oldalával fölfelé nézőt és az egyiket pöckölve el kell találni a másikat anélkül, hogy egy harmadik csontot érintenének. Gyakorlatban már bonyolultabb, főleg szőnyegen, a második (harmadik, negyedik) kört már a szőnyeg mellett játszottuk. Amikor mindenki elfáradt a guggolásban és/vagy megfájdult a körme, abbahagytuk és itt kapcsolódik ez az egész ahhoz, ami a bejegyzés lényege.