Szóval átvilágítókapuk. Az egy kicsit zavart, hogy az ötvenezer tugrikért piacolt, a mínuszharminc ellen nagyjából polifoammal bélelt bakancsom ikertestvérét egy vörösre festett hajú, szakadt mongol punkon láttam meg, amikor lerángatta magáról a detektorkapu előtt. A szomszéd sorban amerikai filmesek beszélgettek valami egészen szörnyű akcentussal (sajnálom, sznob vagyok és a brit angol tetszik), az előttem álló fickó pedig éppen az átvilágításra készülődött.
Aki már repült, tudja, hogy megy ez: fémeket, nagy ruhát levedleni, elektronikai eszközök külön lavórba stb. Ez az ember is ezt a műveletet kezdte végrehajtani. Kabát le, hátizsákból laptop ki, lavórba. Aztán még egy laptop az előző tetejére. Meg még egy, aztán a negyedik és ötödik is. A motozószemélyzetet nem érdekelte, mi meg a többi sorban állóval néztünk, mint egy bűvészgálán, persze itt biztos olcsó a kínai elektronika (vagy már eleve Kínában szerezte) és otthon másfélszeres áron el tudja passzolni és máris visszajött az útiköltség egy része.
A gép késése miatt (gondolom a jeget olvasztották a szárnyról vagy valami) letelepedtem a tranzitban (ahol mongol népi szuveníreket árultak a máshol megszokott nagy divatmárkák helyett) és megtapasztaltam, hogy hiába van itt is ingyen wifi, működni azt nem fog. A motozáshoz levedlett pulóvereket a hátizsákom oldalára rögzítettem, aztán elkezdtem olvasni Terry Pratchett-től a Carpe Jugulumot. Közben Japánba tartó gazdaggyerekek vettek körül, valami gimnazista csapat lehetett, mind Chinggis Gold és Platinum vodkákkal töltött duty free zacsikkal, a néhány orosz meg amerikai feltűnésmentesen beolvadt a dekorációs céllal kirakott műnövényzetbe és a levelek takarásában próbálta megóvni szeme világát a valami rejtélyes okból kintfelejtett, epilepsziakeltően villogó karácsonyi fényfüzérek hatásától.
Aztán végre sikerült feljutni a gépre, utolsó tugrikokból utolsó smsek a népeknek, hogy egyben vagyok és mindjárt repülök, telefon kikapcs, felszállás.
Itt szalasztottam el életem fényképét. Ha előrelátóan nem hagyom kikapcsolva a táskámban a fényképezőgépet, hanem a lezuhanást is megkockáztatva kattintgatni kezdek (na persze pont ettől hal meg a repülőben az elektronika)... na de mindegy. Azért elmesélem. Ahogy emelkedett a gép, meglepően hamar kitört az Ulánbátort borító világrekorder szmogfelhőből. Felülről nézve ronda, barnásszürke szénfüst takarta a várost, amiből kiállt az egyik szénerőmű kéménye úgy kétharmadig, csillogott a felkelő nap fényében és ontotta magából a lentinél is sűrűbb füstöt. Egyrészt esztétikailag kiváló látványt nyújtott, másrészt simán el lehetne adni a képet akármilyen környezetvédő szervezet kampányára, de legalábbis menőzni vele és mutogatni minden felületen. Ha valaki megcsinálja, jön nekem egy korsó Chinggis sörrel és köteles elküldeni a képet ide kirakás céljára.
A repülőút nagyjából eseménytelenül zajlott. A mellettem ülő, nagydarab mongol csaj elég hamar odaült valami ismerőséhez és csak a leszállás előtt jött vissza, úgyhogy volt helyem és kényelmesen szétterülve (ide most ne Jabbát képzeljétek, hanem egy napozó sáskát) tudtam nézni A gyűrűk ura első részét meg időnként az alant elterülő mongol, majd szibériai tájat észak felé. Jófejség volt a becsekkolós nénitől, hogy nem a napos oldalra adott helyet. Érdekes lenne egyébként tudni a gép pontos útvonalát, volt egy hosszabb időszak, amikor mint ha valami bazinagy, befagyott és itt-ott feltöredezett vízfelület fölött mentünk volna, de az nem valószínű, hogy a Jeges-tenger útba esett volna.
A kaja az immár szokásosnak nevezhető gagyi izé volt minimális mennyiségben és most repetát sem tudtam szerezni (odafelé azonnal betoltam a müzliszeletet és eltüntettem a papírt, úgyhogy azt hitték, hogy még nem kaptam). Moszkva fölött keringett egy kicsit a gép, néhány felhőrétegen mókásan átereszkedve, a város sajnos most sem látszott. Ezúttal nem voltak koreaiak, akik beelőztek volna, harmadiknak sikerült bejutni a tranzitterületre, ahol a már leírt dolgok estek meg.
Ja, azt kihagytam, hogy marha meleg volt, a mongol tél és a kis űrtartalmú bőrönd következtében létrejött hétrétű ruházatom fölösleges darabjaitól diszkréten egy mosdóba húzódva szabadultam meg, ahova nem sokkal később utánam jött egy biztonsági őr, biztos gyanús volt nekik, hogy ennyi időre eltűntem a kamerák elől.
A Malév-gépen (igen, akkor még volt ilyen, ha nem jövök haza kicsit hamarabb, akkor lehet, hogy ott is maradok) az utaskísérők végig angolul kommunikáltak velem (nem volt igazán más honfitárs a közelben, egy nyugdíjas házaspárt leszámítva és angolul olvastam), hiába mondtam az egyiknek, hogy amúgy én is magyar vagyok. A kijelzőkről kiderült, hogy Magyarországon nagyjából hatezer méteres magasságban van mongóliai hideg (-30 fok körül), aztán egyik pillanatról a másikra már landolt is a repülő mehettünk a csomagokért. Meglepően hamar elkezdtek potyogni a futószalagra, de azért arra volt idejük, hogy a bőröndöm zárját elcsesszék (csak fogóval tudtam otthon kinyitni), a vodkákat szerencsére nem nyúlták le belőle.
Át a "nincs elvámolnivalóm" ajtón, a csomagban az engedélyezettnél több alkohol, valamint tejtermék és hús, ami szintén nem egészen szabályos (ha az illetékes szervektől olvassa valaki, természetesen csak hatáskeltés és nyilván semmi ilyesmi nem történt), az üvegen túl ott várt a család, teljes díszben.
A hőmérő +9 fokot mutatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése