Talán még vagytok néhányan, akik időnként idenéztek, kitartásotokért dicséret illet. Komolyan. Amióta hazaértem, semmi ihletem, kedvem, hangulatom stb. nem volt a bloggal foglalkozni, ami nekem nagyon kényelmes, de azoknak, akiket személyesen nem ismerek és nem találkoztam velük, hogy az utolsó sztorikat meg a Végső, Nagy Konklúziót megosszam, joggal morcosak, hogy ők kimaradnak ezekből.
Legutóbb két hónapja, Moszkvából jelentkeztem azzal, hogy ha kialudtam magam, akkor majd írok. Nos, ez még nem sikerült, de kaptam némi noszogatást mindenféle forrásból, hogy ezt azért így nem illik befejezni. Szóval.
Miután megírtam azt a bejegyzést, kultúrsokk ért. Igazság szerint jobb lenne lépcsőzetesen felépíteni a dolgot, ahogy én is megéltem, de ezt muszáj az elején... Leült mellém egy orosz újgazdag család. Arab arcú apuka, tipikusan szőke, echte orosz anyuka, totyogós-motyogós kislány. Valamit magyaráztak egymásnak oroszul, aztán anyuka elhúzott soppingolni, a gyermek szórakoztatása apukára maradt, aki ezt a következőképpen oldotta meg: rövid párbeszédet folytatott a kislánnyal, aki beszélni még nem igazán tudott (ezt úgy is meg lehet állapítani, ha az ember összes orosz szókincse a da, nyet, vodka), majd előcsapta a táskájából az iPadet és csemetéje kezébe nyomta. A még beszélni sem tudó törpe meg fogta a tabletet, kioldotta a "billentyűzárat" és elkezdett képeket nézegetni rajta. Én csak néztem, hogy mi van, pláne amikor a menüből kiválasztotta valami meseprogramnak az ikonját, elindította a dolgot és amíg az apja felolvasta neki a képekhez tartozó szöveget, vígan pöckölgette az interaktív felületet. Beszarás.
Kilencedikén hajnalban ébresztett a telefonom. Három óra alvás után, mert előző este Altan Urag koncertre mentünk jó sokan (előtte Katát és Ganboldot látogattam meg az utolsó adag itthagyandó holmival, határozottan hiányzik egyébként, hogy nem megyünk piacra, színházba, vagy csak simán nem mehetek hozzájuk palacsintázni egy jó beszélgetés mellett), utána meg a folyosón volt "farewell party", ami simán tarthatott volna reggelig, de azért a tizenakárhány óra hazaút előtt legalább egy keveset szerettem volna pihenni.
Gyorsan magamra húztam két nadrágot, két zoknit, három pólót meg egy hosszú ujjút, egy inget, négy pulóvert és egészen meglepő módon még így is befértem a síkabátomba, becipzárazni mondjuk nem lehetett. A két sálból az egyiket csak a hatkilós oldaltáskámra kötöttem (amit megtömtem netbúkkal, szótárral, hordozható vincseszterrel, táppal, fenetuggyamégmivel), valahogy magamra ügyeskedtem az előző napi mérlegelésen tizenkét kilót nyomó, könyvekkel és szótárakkal megtöltött hátzizsákomat, körülnéztem, hogy mit hagytam ki, a taxis már várt a koli előtt. Gyors elköszönés Yi-Fantól, Kaitótól és Hayatótól (akik a folyosón álltak lesben, utóbbi egy képeslapot is a kezembe nyomott, amit valahogy sikerült a kabátzsebembe tenni az American Gods mellé, aztán még Franzi is előbújt, hogy elbúcsúzzon, majd az engedélyezett huszonhárom kilót mindössze hatvan dekával túllépő bőröndömet magam után vonszolva lelépcsőztem a földszintre. Ja, a kézipoggyász megtömése amúgy ön- és pénztárcavédelemből történt, mindenki azt mondta, hogy nem mérik és tényleg nem.
A portástól szépen elköszöntem, szerintem annyira félkómás volt még, hogy eszébe sem jutott megkérdezni, hogy mi van a kulccsal, meg hogy nem akarok-e kiregisztrálni (nem akartam, a kulcsot pedig szintén nem szerettem volna leadni, mert az akkor éppen Kambodzsa trópusi tengerpartjait járó szobatársam cuccai ott voltak és azért hát biztos nem, de ki tudja...).
Taxiba be, a hőmérő -37 fokot mutatott.
Át a tök kihalt városon (érdekes módon a sofőr megállt a pirosnál, pedig nulla volt a forgalom, bezzeg amikor minden tele van autóval, leszarják), megérkezés a reptérre, a suttyó taxis nem akart visszaadni a pénzemből, gondolván, hogy a hülye külföldi úgyis utoljára jár itt és minek az neki, be az épületbe. A nemzetközi becsekkolós területre csak a következő géppel Kínába utazókat engedték be (gondolom túl sokan voltak), úgyhogy lecsöveztem a belföldi járatos részen. Érdekes volt, a kosaras-déles nagymamától a féltonnányi expedíciós felszereléssel fölpakolt amerikai forgatócsoportig mindenki előfordult itt, aztán fél óra nézelődés-olvasgatás után végül beálltam a kapu elé, hogy legalább az elsők között juthassak be az oroszos gépre várakozók közül.
Ez meg is történt újabb fél óra múlva (addig lehetőségem nyílt áttanulmányozni a szemben kirakott plakáton, hogy milyen fegyvereket és robbanóanyagokat nem szabad fölvinni a gépre (semmilyet, de azt bőségesen részletezték), kultúrantropológiailag megfigyeltem a kazah pásztorokat és szibériai bábuskákat, akik szintén ott álltak a sorban, aztán csak beengedtek.
A pulthoz érve kiderült, hogy a gépem valami másfél-két órával később indul, mint azt eredetileg nekem az irodában mondták (még jó, hogy nem korábban), a dögnehéz hátizsákomat előrelátóan és laza mosollyal leraktam a pult elé, ahova úgysem látnak le a mérlegelést végző nénik, aztán kaptam beszállókártyát, a plusz hatvan dekára nem szóltak be és máris mehettem az átvilágítókapukhoz.
(Ez a bejegyzés kezd marha hosszú lenni és fárasztó egyszerre ennyit olvasni, úgyhogy a folytatást megírom, de csak pár nap múlva élesítem.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése