Sörért reklám

Délután békésen ücsörögtem a szobámban és a hétvégén beszerzett orosz kolbász falatozása közben próbáltam életet lehelni az amúgy elég döcögős netkapcsolatba, amikor kopogtatott a szomszéd lengyel antropológus, hogy külföldieket keresnek valami reklámfotózáshoz és cserébe sört adnak. Gondoltam, biztos jó móka lesz és az ingyensör sem megvetendő, szóval miért is ne. Azért volt egy kis dilemma, mert az egyik afgán srác korábban szólt, hogy az egyetemen lesz valami előadás hagyományos mongol játékokról, de mivel azokról már úgyis olvastam, az előadás pedig tisztán mongol nyelven ment, inkább a reklámfotózás mellett döntöttem.

Hatkor tehát becsatlakoztam a többiekhez, hatan be egy mongol fickó kocsijába, aztán irány a hely. Közben jó kis ízelítőt kaptunk az ulánbátori csúcsforgalomból (merje csak még egyszer valaki azt mondani, hogy a dugóban ülő autósok kevesebbet kapnak a kipufogógázból mint a gyalogosok vagy bringások...), poénkodtunk arról, hogy visznek a rabszolgapiacra, aztán még ha gyalogtempónál lassabban és kicsit kényelmetlenül is, de megérkeztünk. 

Modern művészeti galéria

Nevetni fogtok és olyan is lesz, aki meg sem lepődik, de nem ide akartunk menni. 

Szombaton Katáéknál palacsintáztunk, éjfél után pedig a koliban ünnepeltük a cseh lány születésnapját tortával és Törley pezsgővel. Senki nem volt metálrészeg és négy előtt fel is oszlott a társaság, de a szombat azért jobbára a regenerációról szólt, vasárnap viszont valami aktív tevékenységet szerettünk volna beiktatni. Az eredeti terv szánkózás lett volna valahol az Ulánbátor körüli hegyekben, az idő is kiváló lett volna hozzá (mínusz kilenc-tíz fok - igen, most már úgy vagyok vele, hogy ha -10 fölött van a hőmérséklet, akkor meleg van és nem kell kesztyű-sapka-sál), az egyetlen probléma az volt, hogy Lida, aki az egésznek az ötletgazdája, megfázott. Így hát halasztottuk a dolgot, elvégre most már nem megy pluszba a hőmérséklet áprilisig és megmarad a hó, és kitaláltuk, hogy megnézzük a Csojdzsin láma kolostormúzeumot. Igen, zárva volt. Igen, csak akkor derült ki, amikor odaértünk. 

Fidel Castro krokodilja (meg a dinoszauruszok)

Az idő egyre hidegebb, az egyetem pedig szeptember óta halogatja az ösztöndíjam kifizetését, úgyhogy nincs pénzem csizmát venni, ezért hétvégén most nem mentünk kirándulni. Pénteken találkoztam Kata és Ganbold társaságában egy volt sulitársam apjával és egy másik magyar üzletemberrel, akik ki akarják használni az országban lévő meglehetős fejlődési potenciált. Utána a koliban beszélgettünk a nemzetközi csapattal hajnalig, ebből adódóan a szombat jobbára az alvásról szólt, este viszont visszaért vidékről a szobatársam és vele meg az egyik lengyellel megbeszéltük, hogy akkor a fenti okok miatt vasárnap inkább múzeumot nézünk. A választás a Természettörténeti Múzeumra esett (aminek a neve magyarul elég furán hangzik, de tényleg így hívják), mert a Szépművészeti zárva van, kolostorokhoz annyira nem volt kedvünk, a többi meg messze van vagy kevésbé érdekes mint a dinoszauruszok.

Ha valami egyszer beindul...

...akkor az nagyon beindul. Vasárnap ugye meghallgattam az Altan Urag koncertjét az Ikh Mongolban, kedden pedig tényleg jött a folytatás, némi extrával. Koncert előtt ugyanis az amcsi srác a tanulmányához interjúzott a bandával és ha már felajánlották a lehetőséget, nyilván nem hagytam ki és mentem én is. Ráadásul hivatalos alapom is volt hozzá, elvégre az ösztöndíjhoz írt motivációs izébe beleírtam valami olyasmit, hogy "a hagyományos mongol népzene és a modern (nyugati) stílusok keveredése" is érdekel... 

Altan Urag koncert az Ikh Mongol pubban

Ahogy egy korábbi bejegyzésben írtam, pénteken beszélgettem egy tajvani zenészlánnyal, aki ismeri az Altan Urag együttest és van néhány haverja, akik szintén szeretik a bandát, éppenséggel az egyikük valami kutatást is csinál róluk. Mivel nekem is az egyik kedvencem ez a mongol együttes, egyértelmű volt, hogy igent mondok a meghívásra és megyek velük a mai koncertre (hetente kétszer játszanak az Ikh Mongol pubban és háromszor egy másik helyen, szóval nem olyan különleges dolog itt, csak nekem). 

Kint a hőmérséklet közelítette a -20 fokot, aztán alá is ment, úgyhogy minden rajongásom ellenére azért elgondolkodtam azon, hogy talán most mégsem, de végül persze lementem 20:20-kor a koli földszintjére a többiekkel találkozni. Pár perccel később nekiindultunk a mongol télben és átszeltük a belvárost, kb. fél órával később meg is érkeztünk a pubba.

Mongol Nemzeti Múzeum

Aki olvasta az utóbbi pár bejegyzést, nyilván nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy eredetileg nem ide akartunk menni. A cél a Dzanabadzar Szépművészeti Múzeum lett volna, de télen zárva van hétvégén. Szerencsére a Mongol Nemzeti Múzeum elég közel van és még volt kb. két óra az egyébként meglepően korai zárásig, úgyhogy bementünk. Diákoknak féláron van a jegy, diákigazolványom ugyan nincs, de azért elhitték, hogy tényleg diák vagyok, még a tanszéken nyomtatott (aláírt, lepecsételt, fotóval ellátott) helyettesítő papírra sem volt szükség.

Bábel 2.

Tegnap búcsúbulit rendeztünk a koliban a távozó Stephane (az olasz-belga-lengyel srác) tiszteletére. 

Az egész úgy indult, hogy bejelentette, hogy főzni fog valami jó kaját búcsúzóul, ami elég komoly vonzerőt jelentett a negyedik szint lakóinak számára. A valóság viszont az, hogy az egyik lengyel lány, a cseh lány, egy tajvani és szerény személyem aprítottuk-pucoltuk a kajához valót, amit utána az afgán srác főzött össze valami zöldséges curryfélévé. Szerencsére elég ehető volt és a mennyiség sem volt kevés az addigra odagyűlt kb. tizenöt embernek, táplálkozás után pedig kivonultunk a konyhából a folyosóra a szokott helyre, a szokott tevékenységet (italozás, beszélgetés) végezni. 

A dalai láma Mongóliában

Senki nem tudott róla, hogy jön, egészen keddig, amikor már itt volt. Nyilván biztonsági okokból titkolták, hogy Japánból India felé megáll itt is egy hétre (Kína próbált nyomást gyakorolni Mongóliára, hogy csökkentsék az előadások számát, gondolom ha előre tudtak volna róla, hogy jön, akkor az egész látogatást megpróbálták volna lefújatni), amikor viszont megérkezett, mindenhol róla volt szó. Kezdődött azzal, hogy a mongol szakos levlistán megjelent az infó és a program mongolul, aztán este egy angol nyelvű program is előkerült és néhányan megbeszéltük, hogy délelőtt az egyik óra helyett megpróbálunk bejutni a Kulturális Központban (ami egyébként Táncszínház névre is hallgat) tartott előadásra.

Sziklarajzok

A folyónál mászkálás önmagában is elég érdekes volt, de rövid is, és mivel a csapatból nem látta még mindenki a sziklarajzos helyet, továbbmentünk arra. Igazság szerint senki nem látta korábban magukat a sziklarajzokat, mert amikor legutóbb arra jártunk, nem sikerült meglelni és most is szenvedtünk egy darabig a sziklafalat bámulva, egészen addig, amíg a cseh phd-ssel el nem kezdtünk fölmászni a sziklákra. És ott voltak: közelről szinte tökéletesen kivehetően, alul régebbi vörös rajzok, rajtuk fekete "Om mani padme hum" tibeti írással, illetve néhány egészen friss firka filctollal (ezek nem fognak szerencsére évszázadokig fönnmaradni. 

A lefényképezésük kissé nehézkes volt, a keskeny sziklakiszögelléseken nem lehet elég messzire menni és a gépem sem elég ahhoz, hogy igazán kihozza a színeket, de a semminél jobb. Íme: 

Befagyott a túlfolyó

A béna szóvicceket én sem szeretem. Kirándulni viszont jó dolog, és valamivel a vasárnapot is tölteni kell, szóval a múzeumos csapatot Franzival és egy cseh phd-ssal kiegészítve lementünk a Туул гол (Tuul folyó) partjára. Az éjszakai -10 fok alatti hőmérséklet, ami nappal olyan 2-5 fok körülire melegszik föl mostanában, megtette a magáét, a szabályozatlan mederben lassan áramló, viszonylag sekély folyó széle 2-15 méteren be volt fagyva. Távolról is nagyon szép látvány, közelről megnézve pedig egyenesen elképesztő: hihetetlen változatosságú tud lenni a jég, Franzival le is ragadtam bőszen fényképezni, amíg a többiek tovasétáltak. A jég kellemesen, néha pedig ijesztően recsegett a lábam alatt, de a jó képekért ennél nagyobb kockázatot is vállal az ember. Az eredmény:

Nemzetközi Intellektuális Múzeum

A halloweeni kóborlás közben láttam a panelok között egy épületet, amire rá volt írva, hogy "International Intellectual Museum". Meg is említettem a többieknek, hogy mégis mi lehet ez, de senki nem foglalkozott vele. Egészen odáig, amíg pénteken megint össze nem gyűltünk a folyosó társalgórészében és Lida oda nem szólt, hogy kéne menni valahova hétvégén, kirándulni vagy múzeumba vagy valami, mert a koliban dögleni unalmas. Az ilyesmivel mélységesen egyetértek, tehát nyilván rábólintottam és a szupermarketben helyben műanyagpalackba csapolt, egyébként nagyon kellemes sört iszogató lengyeleket is megkérdeztem, hogy nem akarnának-e jönni, ha már dwa bratanki vagyunk (ugye nem szomszédok, tehát nem utáljuk egymást). Kasia csatlakozott, az egyéb népeket annyira nem villanyozta föl a dolog, még azután sem, hogy ezt a múzeumot szemeltük ki úticélnak, ami pedig elég érdekes.

Másnap, szombaton hajnali tizenkettő után három perccel épp befejeztem korai, sajtkrémes kenyérből és citromos ásványvízzel alaposan felhígított teából álló reggelimet és már a kabátomat húztam, amikor Lida kopogott, hogy mivanmár, délről volt szó. Beszórtam a táskámba a szükséges felszerelést, bezártam az ajtót, összeszedtük a lengyel lányt és nekiindultunk. 

Vidámpark... vagyis majdnem

Ez az időszak minden jel szerint az elb.szott dolgokról szól, megint sikerült belefutni valami ilyesmibe.

Kedden Franzi, a szemben lakó német lány megosztotta velem a titkot: a kolis wifi a folyosó társalgórészén működik, csak a nyolc méterrel arrébb levő szobában nem. Már szkeptikus vagyok az itteni internettel kapcsolatban*, úgyhogy a biztonság kedvéért az egyetemről intéztem a blogfrissítést, levelezést, bankszámla-ellenőrzést, legnagyobb megdöbbenésemre ellenben, amikor visszaérkezés és táplálkozás után kipróbáltam, tényleg működött. Letölteni azért nem lehetett vele, a torrentprogram nem csatlakozott, így hát kénytelen vagyok kibírni még egy darabig a klasszikus X-Men rajzfilmsorozat első öt évada nélkül. Aztán egyszer csak ledobott a hálózat és nem is tudok azóta sem csatlakozni.

Próbáltam néhányszor még aznap este, az utolsó alkalommal sikerült belefutnom egy kisebb csapatba: Franzi (aki már röhögött rajtam, hogy állandóan kijárok netezni, amióta elmondta, hogy hol lehet), Lida, Veronika (akinek nem ez az igazi neve, de azt nem tudom, mert mindenkinek így mutatkozott be), illetve Kasa (aki biztos nem így írja a nevét, mert lengyel, de az meg hülyén néz ki magyarul) ücsörögtek a kanapén és az ablakpárkányon.

Mivel nem volt net, és egyébként is, nyilván beszédbe elegyedtem velük, egy idő múlva aztán a német lány előhozott egy szatyor bokacsontot, hogy játsszunk. Elmondva egyszerű: a csontokat szét kell szórni a földön, aztán ki kell szemelni két azonos oldalával fölfelé nézőt és az egyiket pöckölve el kell találni a másikat anélkül, hogy egy harmadik csontot érintenének. Gyakorlatban már bonyolultabb, főleg szőnyegen, a második (harmadik, negyedik) kört már a szőnyeg mellett játszottuk. Amikor mindenki elfáradt a guggolásban és/vagy megfájdult a körme, abbahagytuk és itt kapcsolódik ez az egész ahhoz, ami a bejegyzés lényege.

Alapvető mongol kifejezések

A hétfői írásórán egy emberi testrészes lista volt soron a könyvben. Szépen végignéztük az egészet negyed óra alatt, a tanárnő folyamatosan mondta, hogy amit nem tudunk, azt kérdezzük meg (szótárazni máskor egyszerűbb, olyankor meg sem hallom az ilyesmit, de most csak mutogatni kellett, az meg azért elég univerzális dolog), aztán a testrészekről valamely okból átsiklott a különféle biológiai funkciókra, termékekre és problémákra. A hátralévő több mint egy órában ezeket vettük sorra, és amikor már azt hittük, hogy nem lehet tovább fokozni, mindig eszébe jutott valami új dolog. Szemmel láthatóan jól mulatott és próbált a gusztustalanabb dolgoknál maradni, a koreaiak szótárazás közben diszkréten kuncogtak, én pedig már azon gondolkoztam, hogy ebből blogbejegyzés lesz. 

[Nem mint ha olyan sűrűn fordulnának elő ezek szövegekben vagy akár élőbeszédben (ott azért inkább), de feltételezem, hogy szaktársaknak érdekes lehet :D]

Halloween

Múlt héten kiraktak az egyetemen egy szép nagy plakátot, rajta denevérekkel, tökökkel meg ilyesmikkel: Halloween-partit hirdettek. Pénteken a termeket is körbejárták az angol szakosok, hogy minél több külföldit be tudjanak szervezni, amit hétfőn, a buli napján is megismételtek (igaz, ekkor a kicsit nagy arcú észak-koreai srác elhajtotta őket – a tanár helyett – hogy most óra van).

A bábeli sörözés második felvonása alkalmával, még pénteken a koliban is ment a győzködés, de mégiscsak hétfőről volt szó, úgyhogy elég kevesen akartak kötélnek állni, a hétfői szünetben is csak hárman másztunk el jegyekért (a terembe visszaérve kiderült azért, hogy az egyik koreai csaj is talán jön). Én a magam részéről úgy voltam vele, hogy lesz egy halom mongol, a korábbi tapasztalatok alapján elég érdekesen fogják adaptálni a kultúrájukba annyira nem illeszkedő elemeket, úgyhogy egy próbát megér, max. eljövök tíz perc után, ha nagyon sz@r a zene.

Suli után még bementem egy kicsit netezni az egyetemre, utána meg venni némi kaját (a szárított lóhús mogyoróvajas barna kenyérrel elég jó, szeretem a fúziós konyhát :D), aztán a koliban elkezdtem összerakni a következő blogbejegyzést (amit csak erős gyomrúaknak ajánlok, ha kikerül, mongolosoknak viszont kötelező). Szépen sütött a nap, jó viszonylag keveset dudáltak az autók az ablak alatt, egészen kellemes délután volt.

A buli öttől tartott tízig (elvégre hétfő van és másnap suli), a többiek eleinte nagyon oda akartak menni az elejére (a plakáton ingyen enni- és innivalóval csábították a népet, ennek okán bennem is felmerült a gondolat, hogy az ideális érkezési időpont öt előtt öt perccel, távozási pedig öt után tizenöt perccel), de végül csak valamikor hat előtt nem sokkal indultunk el. Nóri, Ségoléne, és az utóbbi egyik mongol haverja alkotta a társaságot, akikkel nekiindultam a lassan besötétedő városnak. A helyszínről tudtam, hogy valahol a Birkózópalota közelében van, de a többiek közelebb álltak a szervező sráchoz, amikor magyarázta, hogy hova kell menni, és egyébként is volt egy mongol a csapatban, úgyhogy nem foglalkoztam ezzel különösebben, ami persze hiba volt. A Birkózópalotáig (ahol egyébként minden héten rendeznek valami koncertet, sporteseményt vagy mást) sima menet volt, ott viszont kiderült, hogy senki nem figyelt igazán, mindenki a másiktól várta, hogy megjegyzi, hogy hova kell menni. Néhány perc kérdezősködés után valaki azt mondta, hogy ugyan ő sem ismeri a helyet, de valahol a piac felé lehet, nézzünk körül arra.