Hétvégén világszerte százezer költő olvasott föl verseiből. Ha nem is megváltani akarták a világot, de a cél annak jobbá tétele volt, figyelemfelkeltési akció, ilyesmi. Szinte az utolsó pillanatban itt, Mongóliában is sikerült megszervezni az eseményt: a
kiírás szerint ötven mongol költő csatlakozott az ulánbátori felolvasáshoz, az esemény szervezője pedig Ganbold volt, akit itt csak "magyar Ganbold" néven emlegetnek, mivel hazánkban tanult és élt nagyjából tavalyig. Ő hívott az eseményre, melyet az ulánbátori bábszínházban tartottak, délután háromtól kb. este nyolcig, a legnagyobb mongol költők részvételével.
A helyet elsőre nem sikerült megtalálni, a városi színházba mentünk be, amit felújítanak és egyúttal valami balettelőadás próbája is volt a főszínpadon, de ha az ember elég határozottnak tűnik és úgy csinál, mint ha tudná, hogy hova megy és mit akar, akkor senki nem kezd kérdezősködni - így esett, hogy egy szinte teljesen üres, sötét színházban kóboroltam pár percig. Aztán kiderült, hogy a bábszínházat külön bejáraton, eggyel arrébb lehet megközelíteni, Ganbold, Kata (Ganbold felesége) és a költők nagy része viszont még sehol sem volt: pont erre a napra sikerült beszervezni valami költőkonferenciát is, úgyhogy a felolvasás kezdete egy órát csúszott, de így legalább megérkeztek időben valamelyik mongol tévé munkatársai is.
Néhány óráig hallgattuk a mongol verseket - a közönség javarészt a költőkből állt, akik egymásnak ajándékozták a saját, dedikált köteteiket, a felolvasás közben pedig a kapott szerzeményeket lapozgatták unottan -, viszont megérteni nem nagyon sikerült (ahogy később Kata idézte Weöres Sándortól: akkor lehet igazán átérezni egy vers zeneiségét, ha az ember nem érti az adott nyelvet; úgyhogy végső soron élvezhető volt a dolog). A költők jelentős részén látszott, hogy nem vetik meg az italt, néhányan kifejezetten részegen másztak fel a színpadra, de az alkoholista költők mellett voltak népviseletbe öltözött költők, öreg költők, fiatal költők, költőnők világoskék verseskötettel, modern költők (az egyiket egy részeg társa jól ki is osztotta, hogy miért mond ilyen sz@r verset), hagyományos költők (Mongólia szépségeiről verseltek) és még sokan mások.
A vége felé Ganbold kitalálta, hogy mi, három magyarok is olvassunk fel valamit magyarul. Kata már hozzászokott az ilyesmihez, Nóri elbújt, én pedig előszedtem Weöres Sándor "Robogó szekerek" c. művét, ami elég hosszú, kellően dallamos és fejből tudom óvodás korom óta. Soha életemben nem mondtam még verset színpadon, mikrofonba pláne nem, úgyhogy nem sikerült tökéletesre, de azért megtapsoltak.
A felolvasás végeztével bonbont és vodkát osztottak az ottmaradt "kemény magnak", majd talán tízen elmentünk sörözni. A költők, hivatásukból adódóan elég jól bírták az italozást, leszámítva azt, aki már órák óta részeg volt, néhány óra elteltével viszont már csak mi maradtunk, hárman magyarok, Ganbold, az írószövetség egyik főembere és felesége, illetve egy Szühbaatar nevű költő, aki mellesleg az ulánbátori építési tanács vagy valami ilyesmi nagyon komoly szervezet igazgatóhelyettese. Volt némi dalolászás, néhány korsó Dzsingisz sör, elmélkedés arról, hogy a tudomány az egyik költő szerint már majdnem elérte végső határait, de a költészet fejlődése végtelen, elhangzott a fenti Weöres-bölcsesség, aztán hazamentünk.
Azért nem mindennap adatik meg az embernek, hogy ilyen személyiségekkel kocsmázzon...
